Reggel eső volt, szél fújt. A magas fenyők összevissza hajladoztak, s recsegve-ropogva ütődtek össze száraz ágaik. Az erdőben félhomály volt, s bokáig érő hideg víz fodrozódott a fű között.

Verát és Palit nem engedték el sétálni. Egész nap a szobában ültek és unatkoztak. Egyszer csak hallják az ereszről: gur-gur-gur . . . Kihajoltak az ablakon, felnéztek a háztetőre, hát az ereszen ott látnak egy hófehér galambot. Ügy látszik, elmaradt a többitől, megázott, s a rossz idő elől behúzódott az eresz alá.

Szépséges szép, hófehér galamb volt, a lábán patyolat nadrág, szeme udvara rózsaszínű, mint a korall. Csak járkált fel-alá az ereszen, fejét fürgén forgatta, nedves tollát tisztogatta, s közben így beszélgetett magában: — Gur-gur-gur!…
Vera és Pali nagyon megörült a galambnak. Elkezdték szólongatni:

— Tubi! Szépséges tubika! Gyere be hozzánk a szobába! Mézes búzát adunk neked!

A galamb udvariasan válaszolt:

— Gur-gur-gur …

De nem mozdult az ereszről, talán félt a gyerekektől. Az eső szaporábban esett: villámlott, dörgött az ég. Bejött anyuka, becsukta az ablakot, s azt mondta a gyerekeknek:

— Egyétek meg az aludttejet, s aztán feküdjetek le!

— Anyuka — szólt Vera — szeretnénk egy kicsit játszani a galambocskával.

De anyuka így szólt:

— Már későre jár az idő. Aludnotok kell. És hadd aludjak a galambocska is! De holnap korábban keltek, s ha jó Idő lesz, egész nap játszhattok vele!

— Holnap bepólyázom! — mondta Vera.

— Én befogom a kocsiba! — mondta Pali.

— Én megfürdetem! — mondta Vera.

— Én írni tanítom! — mondta Pali.

S ki tudja, még mi mindent nem fogadtak volna, ha anyuka be nem jön, s nem szól:

— Most már elég legyen! Tüstént aludjatok!

Vera és Pali erre már csakugyan befordult a falnak, s megpróbált minél gyorsabban elaludni, hogy hamarabb legyen reggel…

Reggel korán ébredtek. Már nem esett, s a szél sem fújt. A fenyőfák sem hajladoztak. Az erdőben vígan bujkált a napsugár, s a füvön ragyogott a harmat. Vera és Pali gyorsan felöltözött, megmosdott. Aztán futottak az ablakhoz, kinyitották, kihajoltak.
De a galamb már nem volt ott az ereszen. Kifutottak a kertbe, keresték, kutatták, de sehol sem találták.

— Hát ti mit kerestek? — kérdezte apa az ablakból.

— Azt a szépséges szép, fehér galambot! Itt járkált tegnap az ereszen.

— Fehér volt? Fehér nadrágos? Piros szemű? — kérdezte apu.

— Az, az, pirosszemű! — mondta Vera.

— Pirosszemű! — ismételte Pali is majdnem pityeregve.

— Láttam biz én, meg is etettem kenyérmorzsával — mondta apa. — Itt volt még az előbb. Megreggelizett, s aztán elrepült.

— Hová?

— Arra a fenyőkön túl. Gondolom, haza…

— Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége — görbült sírásra Vera szája.

Még Pali is majdnem sírva fakadt. Lehajtotta fejét, s csak nézett, nézett a lába elé. Aztán hirtelen felkiáltott:

— Vera, mi ez?

A földön egymás mellett két fehér tollacska feküdt, mint két hópehely.

— Ezt a mi turbékoló tubikánk hagyta itt — szólt Vera.

— Az egyiket nekem, a másikat neked.

S az egyik tollacskát Pali tette zsebre, a másikat meg Vera.