Rikiki először jobbra, aztán balra ment. A Remény utcába kanyarodott, aztán a fák alatt, melyek levélpénzeiket hullatták, eljutott a sárga kavicsos nagy térig. Innen lehetett látni az iskolát. Rejtelmes, nagy épület. Egészen más téglákból készült, mint a többi ház. Nagy ablakok. Olajos palánkkerítés vette körül az iskolaudvart, ott ólálkodott Rikiki – a réseken nem lehetett belátni, mit csinálnak. És mindenekfölött a tornaterem. Akkora ablakai voltak, mint egy túlméretezett templomnak.

Ebből is csak az ablakokat látta, de fönn kötelek csüngtek, karikák; látszott a bordásfal vége, mintha létrák lennének a falnak támasztva. És nagy kiáltások, huppanások, ütődések – komoly dolog. Éles csattogtatóval verte valaki az ütemet. Nagy ritkán pedig a felső, titokzatos kötelek is megmozdultak, és lengtek a mozdulatlan térben. Rikiki a közeli villanyoszlopnak dőlt, és kitartóan nézett. Az oszlop néha hangot adott, mintha üzennének Rikikinek – talán épp a tornateremből.

– Kicsoda ön? – Egy nagy arc hajolt fölé egyenruhában.

– Rikiki.

– Igen. Nem tudom, látja-e, hogy ez hivatalos terület ugye? Én vagyok az iskola őre, mit csinál itt?

– Én, kérem, semmit. Nézem a dolgot, talán várok, figyelek.

– Igen. Hát azt nem lehet. Ön figyel? Itt mindenki a munkáját végzi rendesen. Hova valósi ön?

– Ha ad egy térképet, megmutatom.

– Kérem, kövessen!

Mentek.

Rikiki örült, hogy beljebb került a titokzatos épületbe, kis följáró, néhány lépcső, csapóajtó, a bakancsos ember bevitte egy kis helyiségbe, ahol vaságy volt meg egy nagy óra, az asztalon szép, üvegszínű szőlő, kenyér.

– Most akartam tízóraizni, még a szünet előtt. – Az egyensapkás elrakta a kenyeret meg a szőlőt a szekrény tetejére. – Itt van. – Levett néhány összehajtott lapot. Bontogatni kezdte. Rikiki a falhoz lépett, és egy fölakasztott térképre mutatott.

– Na, ez az – bökött egy kis rongy alakú területre a többi színes folt között. – Innen vagyok. Lóni mutatta egyszer.

– Mi ez?

– Ország. Haza. Hon.

– Hon, hon. Rendben van, de hogy hívják?
– Oda van írva rá.

A férfi letette a sapkáját az asztalra, betűzte a szöveget, a szótagokat követte az ujjával.

– Ma-gyar-or-szág. Igen. És?

– Mit és?

– Ez mi?

– Ez a mi hazánk.

– Ekkora?

– Nem látja?

– De. És magában mi van?

– Bennem? Mi lenne?

– Beszélték a gyerekek… arra lettem figyelmes. Hogy drót meg hang. Belül. Mutassa!

Rikiki kinyitotta a zsebeit: radír, kártyalap, órarugó, ceruza csonkja, olajfatüske, színes kő került elő. A pedellus nagy ujjával az asztalra mutatott.

– Melyik az?

– Egyik sem. Belül állítólag. Nem fontos.

– Nem fontos? – Fölemelte a hangját: – Hogy beszél ön a hatósággal? Nekünk kötelességünk az illetéktesk… illetéktelség… illetékeseknek jelenteni. Tárgyak, leadók, hamis iratok… – Megfogta a tüskét. – Ilyesmi?

– Nem az asztalon van. Bennem.

Az ősz ember ránézett Rikikire. Megtapogatta a szívét, oldalát, arcát.

– Elég. Melyik az? – mutatott újra az asztalra. – Ez a rugó, ugye? Nem vitatkozom. Lefoglalom. Az iskola környékén…

Alacsony, szemüveges férfi lépett a szobába. A pedellus haptákba vágta magát.

– Tisztelettel jelentem, igazgató úr, tárgy. Emberbelsőben. Leadószerű, állítólag hangot ad, titkos.

– Ne ordítson, Kálmán, az Isten szerelmére, jól van, csak ne ordítson! Ez egy gyerek, nem látja?

– Akkor is. Rendelet van, szabály… Idegen tárgy, benn az emberben…

– Jó. Csak ne ordítson. Csináljon, amit akar. – Kiment.

– Köszönöm. Jó. Ez.

Bebugyolálta egy nagy zsebkendőbe az órarugót, egy cédulára ráírta tintaceruzával, maga elé motyogva a szavakat: „Ismeretlen rendeltetésű tárgyeszköz, honi lakosságtól elkobozva, környéki személyiség megfigyelés alatt.”

– És mire várt az oszlopnál?

– Lónira, hogy megjavítsa az ezüstbiciklit, és elmenjünk vele a világ végére.

– Hova?

– A világ végére.

– És minek, ha szabad kérdeznem? – hajolt fölé gúnyosan, szemöldöke ugrált.

– Hogy lelógassuk a lábunkat.

– Vége. Nem szabad. Nincs is világ vége… Ezt nem lehet… Nincs vége a világnak, szilárd…

– Majd csinálunk! – kiabált Rikiki, és kiszaladt az ajtón, kicsapódott a lengőajtón a szabad világba.