– Mesélsz? – kérdezte a kis Hjalmar, amikor Ole Luköie lefektette.

– Ma este nem lesz rá időnk – mondta Ole Luköie, és legszebbik esernyőjét feszítette ki a kisfiú fölött. – Nézd csak meg ezeket a kis kínaiakat!

A kifeszített esernyő olyan volt, mint egy nagy kínai csésze, amelyre kék fákat, tornyos hidakat meg bólogató kis kínaiakat festettek.

– Holnapra szépen fel kell díszítenünk az egész világot – mondta Ole Luköie -, mert ünnep lesz, vasárnap. Felmegyek a toronyba megnézni, szépen kifényesítették-e a harangokat a templom tündérei, mert csak akkor szép zengő a hangjuk. Kimegyek a mezőre, megkérem a szelet, fújja le a port a füvekről és levelekről. Nehezebb munkám is lesz: le kell hoznom a csillagokat, fényesre dörzsölnöm valamennyit. Majd a kötényembe szedem őket, de előbb megszámozom, a csillagokat is meg a helyüket is odafönn, mert csak úgy tudom mindegyiket visszatenni oda, ahova való. Ha nem ügyelek erre, akkor nem tudnak szilárdan megállni az égen, és csillaghullás lesz, egyik a másik után bukfencezik alá.

– Hallja, kérem, Luköie úr! – szólalt meg egy régi arckép, Hjalmar ágya fölött a falon. – Én Hjalmar dédapja vagyok; köszönöm, hogy annyi szép mesét mond a kisfiúnak, de kérem, ne zavarja meg a fejét! A csillagokat nem lehet leszedni az égről és�kifényesíteni! Azok égitestek, akár a mi földünk, s éppen ez a nagyszerű bennük!

– Köszönöm, öreg dédapó! – mondta Ole Luköie. – Köszönöm! Te vagy a család legvénebbik feje, de én még nálad is öregebb vagyok ám! Mondj mesét magad, ha az enyém nem tetszik!

Azzal hóna alá kapta az esernyőjét és elment.

– Már a véleményét se mondhatja meg az ember! – dohogott a régi kép. És Hjalmar felébredt.