Egy délután egy kifiú jött be a szüleivel. Egyenesen az ő ketrecéhez mentek.
– Ez lenne az. Még fiatal, de gyorsan tanul – mondta a gondozó.
A kisfiú izgatottan nyúlt be a ketrecbe, finoman megsimogatta Bojtit, megtapintotta az arcát. Friss mezőillata volt a kezének, Bojti megnyalta.
– Juj! – nevetett fel a kisfiú, és gyorsan elkapta a kezét. – Hogy néz ki, anya?
– Világosbarna szőre van, a bal füle és az egyik tappancsa fekete. Nagyon okos, sötét szemei vannak.
– Jó lesz. Nagyon jó lesz – mosolyodott el a kisfiú.
Bojtinak nem volt nehéz megszoknia a finom ételeket meg az otthon melegét, de annál nehezebb volt megszoknia az állandó szolgálatot. Ahogy Kisgazdi szólította, azonnal ott termett, minden mozdulatára figyelt, ha a ház egyik pontjából a másikba akart eljutni, mindig óvatosan kísérte.

Csak akkor volt egy kis nyugta, ha a hám lekerült róla. Nehezebb volt a vakvezetők élete, mint azt gondolta. Egy éjszaka szokásos helyén, Kisgazdi ágyának lábánál aludt, amikor éles kiáltásra riadt fel. Bojti felkapta a fejét, és figyelt. A kisfiú nyöszörögve sírni kezdett, és forgolódott az ágyában. Bojti felállt, közelebb ment, majd hirtelen, nem is tudva, miért, felugrott az ágyra, és odakucorodott Kisgazdi mellé.

A kisfiú lassan elhallgatott, átölelte a nyakát, beletemette arcát a bundájába, majd egy pillanat múlva ismét békésen aludt. Bojti azonban nem tudott aludni. Különös érzés kerítette hatalmába, valami bizsergett a szíve táján: megszeretett egy embert. Kisgazdi iskolába is járt, ahová lassan már kettesben is elengedték őket. A városban közlekedni nem volt gyerekjáték. Bojtinak meg kellett tanulnia, hogy csak ott szabad átkelni az úton, ahová fehér csíkok vannak festve, és hogy csak akkor szabad elindulni, ha mások is elindulnak. Az utcasaroknál mindig ki kell menni a járda legszélére, hogy Kisgazdi meg ne üsse magát, az embereket lassan kell kikerülni, mert különben Kisgazdi megijed a hirtelen mozdulattól.

Bojti már jól tudta, hol fognak megállni egy fagyira, vagy hol eteti Kisgazdi a galambokat (ilyenkor volt a legnehezebb megállnia Bojtinak, hogy a szemtelen kis jószágok közé ne rontson). Néha összefutottak Nokedlivel és az öreg hölggyel, akit vezetett. A néninek mindig volt egy-két jó szava Kisgazdihoz, meg egy barátságos buksisimogatása Bojti számára.