Volt egyszer egy kis leányka, egy nagyon kedves kis leányka, a kit mindenki szeretett. Különösen a nagyanyja szerette ezt a kis leánykát: ha lehetett volna minden szépet rárak erre a kis leányra, annyira szerette, becézte. Egyszer egy piros bársony sapkácskát ajándékozott neki a nagyanyja s mert ez nagyon jól állott a kis leánynak s egyebet nem is akart viselni, elnevezték Piros sapkácskának.

Mondja egyszer az édes anyja a kis leánynak:

– Hallod-e, Piros sapkácska, a nagyanyád beteg, eredj, vidd el neki ezt a kalácsot s ezt az üveg bort. Kalácsot ha megeszi, bort ha megissza, jobban lesz a nagyanyácska. De jól vigyázz, sehol az útról le ne térj, az üveget el ne törd, mert akkor a te nagyanyácskád sohasem gyógyul meg.

– Ne féljen, édes anyám, mondta Piros sapkácska, útról le nem térek s addig meg sem állok, nagymamácska házához amíg nem találok.

A nagymamácska pedig kint az erdőben lakott, a falutól egy félórányira s Piros sapkácska nagy jókedvvel elindult az erdő felé. Ment, mendegélt, csakhamar beért az erdőbe s egyszerre csak találkozik egy farkassal. Piros sapkácska nem tudta, hogy milyen gonosz egy állat a farkas, nem félt tőle, ment vele szembe nagy bátran.

– Jó napot, Piros sapkácska, köszönt neki a farkas.

– Adjon Isten, farkas koma, fogadta Piros sapkácska.

– Hová ilyen korán, Piros sapkácska?

– Megyek a nagyanyácskámhoz, farkas koma.

– Mi van a kötényed alatt, Piros sapkácska?

– Kalács meg bor, farkas koma. Viszem a nagyanyácskámnak, hogy kalácsot megegye, bort megigya s meggyógyuljon.

– Hol lakik a te nagyanyácskád, Piros sapkácska?

– Bent az erdőben, farkas koma, innét még egy fertályórányira, három öreg tölgyfa alatt van az én nagyanyácskám háza.

Gondolta magában farkas koma:

– Ez a kis lány jó volna nekem, még jobban ízlenék, mint a vén asszony, hát csak ügyesen, koma, hogy mindakettőt kaparintsd meg.

Közel húzódott a kis leánykához, ballagott mellette, aztán egyszerre csak megszólalt ártatlan pofával:

– Hallod-e, Piros sapkácska, hát te meg sem nézed a virágokat? Nézd csak, mi tenger virág van itt, szebbnél szebbek! Hát a madarak énekében sem gyönyörködöl? Úgy mégy éppen, mintha iskolába mennél, ahelyett, hogy ugrálnál, táncolnál, virágot szednél s a madarakkal versenyt énekelnél.

– Igaza van farkas komának, gondolta magában Piros sapkácska. Bizonyosan örülne nagyanyácskám is, ha virágot vinnék neki. Aztán korán is van, még elég jókor érek hozzá.

Nem sokáig gondolkozott, letette a kosarat, leszaladt az útról, be a virágos erdőbe, virágról virágra szökkent, mind beljebb, beljebb, farkas koma pedig ezalatt sietett egyenesen a nagyanyácska házához, kopogtatott az ajtón.

– Ki az? kérdezte nagyanyácska.

– Én vagyok, Piros sapkácska, – felelt a farkas – nyissa ki az ajtót édes nagyanyácskám, kalácsot s bort hoztam magának.

– Nyomd meg a kilincset, szólt ki nagymamácska, gyönge vagyok, nem tudok felkelni.

Farkas koma megnyomta a kilincset, belépett a házba, se szó, se beszéd, ment egyenesen az ágyhoz s hamm! bekapta a nagyanyácskát. Azzal magára vette a nagyanyácska ruháját, föltette a fejkötőjét, belefeküdt az ágyba s maga elé húzta a függönyöket.

E közben Piros sapkácska annyi virágot szedett, hogy már alig birta, visszament hát az útra s sietett a nagyanyácska házához. Na, meg is érkezik hamar, de bezzeg elcsudálkozott erősen, mikor látta, hogy nyitva az ajtó. Belépett a szobába, s amint ment beljebb, olyan csudálatosan érezte magát. Köszönt mint máskor, “jóreggelt nagyanyácskám”, – de senkisem fogadta, aztán ment az ágyhoz, félrehúzta a függönyt, de most csudálkozott még igazán! A nagyanyácska mélyen a szemébe húzta a fejkötőjét s olyan nagy füle volt, hogy megirtózott tőle.

– Jaj, édes nagyanyácskám, de nagy füle van magának! csapta össze kezét Piros sapkácska.

– Azért van az, édes leányom, hogy jobban halljalak téged, mondotta farkas koma.

– Hát a szemed? Az is mekkora!

– Azért, hogy jobban lássalak.

– De a kezed is mekkora, édes nagyanyácskám!

– Hogy jobban megölelhesselek, édes lányom!

– Jaj Istenem, de hát a szájad! Mily szörnyű nagy az!

– Azért, hogy könnyebben bekaphassalak! mondta farkas koma s abban a pillanatban kiszökött az ágyból s hamm! bekapta Piros sapkácskát.

Azzal visszafeküdt az ágyba, elaludt s úgy elkezdett horkolni, hogy kihallatszott az útra a horkolása. Éppen arra járt a vadász, hallja a szörnyű horkolást, megáll, fejét csóválja, hümget: No még ilyen horkolást sem hallottam világéletemben! Valami nagy baja lehet az öreg asszonynak!

Bement a házba s ahogy az ágyhoz közeledett mindjárt meglátta farkas komát.

– Áhá! Hát te vagy, komám? No, várj csak! Már rég kereslek téged!

Már éppen fogta a puskáját, hogy agyondurrantsa, de hirtelen eszébe jutott, hátha lenyelte az öreg asszonyt farkas koma s okkal-móddal még kiveheti belőle. Nosza, ollót keresett, azzal egyet nyisszentett a farkaskoma hasán s im, a nyíláson – kukk! kikukkantott a piros sapkácska, s utána a kis leány is.

– Jaj de megijedtem volt, – mondta Piros sapkácska – de hogy is ne, lelkem bácsi, olyan sötét van a farkas koma gyomrában.

A másik szempillantásban elé mászott a nagymamácska is, Piros sapkácska pedig nagy hirtelen elszaladt a patakra, a kötényét telerakta kővel, aztán szaladt vissza, a követ belerakták farkas koma hasába, bevarrták jó erősen. Na, most eredj, farkas koma! Az ám, mikor felébredt, csak lesuppant az ágyról, egyet nagyot nyekkent s vége vót – úgy meghót!

Haj, Istenem, volt öröm a háznál. A kalácsot megették, a bort megitták, farkas koma bőrét a vadásznak adták, nagyanyácska meggyógyult, Piros sapkácska pedig megfogadta, hogy soha, soha többé le nem tér az útról, ha egyszer az édes anyja megtiltja azt.

Holnap a kis Piros sapkácska legyen a vendégetek!