Élt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek a feleségén meg a gyerekein kívül az égvilágon semmije sem volt. Egy kunyhóban lakott a faluvégen, azt is bérelte. Minden hónapban két véka kukoricát kellett fizetnie a gazdának a kunyhóért.

De a gyerek sok volt, a kereset kevés, így aztán a szegény ember elmaradt a bérrel. Mikor már tíz véka kukoricával tartozott, a gazda elment a szegény emberhez.

– Hallod-e, te szegény ember – mondta neki -, még egy hétig várok. Ha egy héten belül nem fizeted meg a bért, fel is út, le is út.

Azzal a gazda továbbment, a szegény ember pedig töprengeni kezdett, hogy mitévő legyen. Honnan szerezzen tíz véka kukoricát, mikor még egyet sem bír szerezni? Elindult hát munkát keresni. Egyik nap elment az egyik faluba, a másik nap a másik faluba, a harmadik nap a harmadik faluba. De munkát sehol nem kapott.

Felvirradt a hetedik nap, s a tíz véka kukorica nem volt sehol. Esett a hó, fagyott, a szegény embernek majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy kihajítják őket a kunyhóból, nem lesz fedél a fejük fölött. Gondolta, még egyszer szerencsét próbál. Elindult az erdőbe, hátha kincset lel, mert más reménye már nem volt.

Ment, mendegélt a barlangsötét erdőben. Ha odvas fát látott, belenyúlt, hadd lám, nem lapul-e kincs a mélyén. Megmozgatta az avart a bokrok alján, hadd lám, nem rejlik-e kincs a levelek alatt. Bebújt a barlangokba, vízmosásba, kutatott a patakmederben, hadd lám, nincs-e valahol rejtett kincs.

Hiába volt minden igyekezet, nem talált kincset sehol. Nagy búsan visszafordult hát. Tíz lépést ha mehetett, amikor ősz öregember lépett eléje egy fa törzse mellett.

– Mi járatban vagy az erdőmben, te szegény ember? – kérdezte.

Mire a szegény ember elmondta, hogy tíz véka kukoricával adósa a gazdának, s ha a tartozását még ma le nem rója, a gazda kihajítja a kunyhóból. Az idő télre jár, nincs hova behúzódniok a hideg meg a hó elől, megfagynak majd nyomorultul.

– Ne búsulj, te szegény ember – mondta az ősz öregember -, adok neked egy hegedűt. Ha húzod, táncolnia kell a gazdának, s minden emberfiának, akire rászólsz, hogy táncoljon. Ez a hegedű majd megvéd téged, megvédi a családodat.

Elvette a szegény ember a hegedűt, megköszönte illendőképpen, aztán elmondta, hogy ha egy falatot nem eszik, nem veheti hasznát a hegedűnek, mert jártányi ereje sincs már.

– Azon is segíthetek – felelt az ősz öregember, s egy kicsike asztalt adott neki:

– Mikor mit kívánsz, az lesz rajta.

Gondolta a szegény ember, okosabbat nem tehet, mint hogy tüstént kipróbálja, mit tud az asztal. Ráütött hát, s így szólt:

– Babfőzelék, füstölt kolbász!

Megterült a kis asztal azon nyomban. A szegény ember leült mellé, s eddegélt jóízűen. Mikor jóllakott, fölnézett, hogy megköszönje az ősz öregembernek az ajándékot. De nem látta sehol. Mindamellett megemelte a kalapját, hogyha mégis ott lenne valahol a közelben, ne mondhassa, hogy hálátlanra pazarolta a jóságát.

Azzal sietni kezdett hazafelé. Éppen délre ért haza. Mikor a léptét meghallották, tizenhat gyereke meg a felesége elébe rohant, hadd lám, mit hozott ebédre. Látták, hogy a tarisznyája üres, abban a szempillantásban sírva fakadtak mindannyian.

– Ugyan bizony miért sírtok? – kérdezte a szegény ember.

– Éhségünkben sírunk – válaszolt a felesége.

– Ha más baj nincs, ezen könnyű segíteni – mondta a szegény ember. A kis asztalkát letette a földre, rácsapott gyöngéden, s így szólt:

– Babfőzelék, füstölt kolbász!

Még ki sem mondta, berregés kélt fent a levegőben. Egy fekete pont vált ki a felhők közül, s ereszkedett egyre lejjebb-lejjebb, s ahogy egyre lejjebb ereszkedett, egyre nagyobbra nőtt. Míg aztán mindenki láthatta, hogy egy óriási fazék babfőzelék az, tömérdek füstölt kolbásszal.

Alig láttak hozzá a mennyből jött babfőzelékhez, nagy lábdobogás hallatszik. Odanéz a szegény ember, hát a gazda az, a kezében ostor.

– Jó napot, gazduram – köszöntötte a szegény ember illendőképpen.

A gazda megbökte az ostornyéllel a kalapja szélét, így viszonozta az üdvözlést. Aztán észrevette a füstölt kolbászos babfőzeléket. Megnyalta a szája szélét, mint az éhes kutya. A szemét le nem vette az ételről, úgy mondta:

– Ejnye, de finomat esztek!

– Mikor mi akad – felelt a szegény ember.

– Megkínálhatnál – mondta a gazda.

– Ha békés szándékkal jött, szívvel megkínálom.

– Mérd le a tíz véka kukoricát – mondta a gazda -, s akkor békén hagylak. Ha nem, kihajítalak benneteket a házamból.

Megcsóválta a fejét a szegény ember, úgy kérdezte:

– Hát volna lelke tizenhat gyereket meg két öreg embert az utcára hajítani télvíz idején?

– Persze hogy volna lelkem rá, csak ehhez van lelkem! – felelt a gazda.

– Hát ha így áll a dolog – mondta a szegény ember -, akkor előbb a tánc, aztán a lakoma.

Azzal a szegény ember az álla alá szorította a hegedűt, és játszani kezdett. A gazda elcsodálkozott.

– Megbolondultál-e, hát azt hiszed, táncolni fogok?

– Táncolj! – mordult rá a szegény ember a gazdára. Az meg abban a szempillantásban táncolni kezdett. Maga is csodálkozott rajta, hogy táncol, de táncolt. Rengett a hasa bele, a képe kivörösödött, szakadt róla a verejték, de csak táncolt, táncolt.

Mikor úgy gondolta, hogy a gazda már eleget táncolt, a szegény ember letette a hegedűt. Mialatt a gazda a verejtéket törülgette az arcáról, a szegény ember rácsapott a kis asztalra. Alig csapott rá, már ott füstölgött rajta a babfőzelék füstölt kolbásszal.

– Most már táncolt – mondta a szegény ember -, megérdemli a lakomát.

Nem szólt egy árva szót sem a gazda, hanem leült az asztal mellé, s hozzálátott az evéshez. A tánc meghozta az étvágyat. Egy félóra sem telt bele, kiürítette az egész óriási lábast. Megtörülte a száját, fölállott, cserdített egyet az ostorral, s azt mondta:

– Kifelé a házamból!

A szegény ember nem sokat teketóriázott, kapta a hegedűt, játszott, a gazdára meg rámordult:

– Táncolj!

Mit tehetett a gazda, táncolt. Teli hasa úgy zötyögött, a harmadik határba is elhallatszott a hangja.

– Hagyd már abba! – könyörgött egy idő múltán.

– Szívesen, ha békén hagysz.

– Azt soha! – fogadkozott a gazda.

– Na, ha soha, akkor táncolj, hadd lám, ki fárad el hamarabb.

Ő volt a gyöngébb, a szegény ember fáradt el hamarabb. Abban a szempillantásban, hogy a vonót letette, a gazda rohanni kezdett. Rohant a hivatalba, s ott panaszt tett, hogy a szegény ember táncoltatja.

Alig mondta el a panaszát, betoppant a szegény ember. Álla alatt a hegedű, kezében a vonó.

– Táncolj, gazda! – mordult rá.

A hivatalnokok egy darabig jól mulattak rajta, hogy a szegény ember húzza, a gazda meg járja, végül azonban megunták a becstelen nyikorgást. Rászóltak a szegény emberre, hogy takarodjék dolgára, ne hegedüljön többet.

A szegény ember azt válaszolta, hogy ő szívesen abbahagyja a hegedülést, de csak akkor, ha a hivatal megvédi a gazdától. Mert ő nem hagyja, hogy családostul az utcára tegyék.

A hivatalnokok összedugták a fejüket, és tanácskoztak. Mikor már eleget tanácskoztak, azt mondták a szegény embernek, hogy nincs mit tenni, a törvény a gazdának ad igazat.

– No, ha a törvény a gazdának ad igazat – mondta a szegény ember -, akkor táncoljatok ti is!

Már szólt is a hegedű a kezében. A hivatalnokok földhöz csapták a tintát, tollat, ceruzát, papírt, s táncoltak, majd kilógott a nyelvük. Velük táncolt a gazda is.

Akkora lármát csaptak, meghallották a csendőrök. Felkapták a puskájukat, s rohantak a hivatalba, hadd lám, mi történt, kinek esett baja. Mikor meglátták, hogy a szegény ember húzza, a többiek meg járják, ráfogták a puskát, hogy tegye le a vonót, különben rostává lövik.

A szegény ember abbahagyta a hegedülést, és elmondta a baját a csendőröknek A csendőrök összedugták a fejüket, tanácskoztak. Aztán a csendőrőrmester azt mondta, hogy ők sem tehetnek semmit, mert a törvény a gazdának ad igazat.

– No, ha a törvény a gazdának ad igazat, akkor táncoljatok ti is! – kiáltott rájuk a szegény ember.

Táncra perdültek a csendőrök. A csákó leesett a fejükről, a puska kihullott a kezükből, táncoltak, hogy kilógott bele a nyelvük.

A lárma kétszer akkorára nőtt. Meghallotta a kapitány a kaszárnyában. Gondolta, nyakukon az ellenség, összetrombitáltatta hát a bakákat, a huszárokat meg a tüzéreket. Felült a lovára, s a csapat élén odavágtatott a táncolókhoz.

A kapitány nagyon megmérgesedett, mikor látta, hogy egy ember húzza, a többi mind járja. Rákiáltott a szegény emberre, hogy ha tüstént nem teszi le a vonót, búcsúzhat az életétől.

A szegény ember abbahagyta a hegedülést, és elmondta a baját a kapitánynak. A kapitány összedugta a fejét a többi tiszttel. Egy darabig tanácskoztak, aztán a kapitány bejelentette, hogy ők sem tehetnek semmit, mert a törvény a gazdának ad igazat.

A szegény ember már vette a vonót meg a hegedűt:

– No, ha a törvény a gazdának ad igazat, akkor táncoljatok ti is! – kiáltott rájuk.

A katonák táncolni kezdtek, a gyalogosok lábon, a huszárok lovon, a tüzérek az ágyú tetején. Dongott, zörgött, dobogott bele az egész falu. A táncosok fölverték a port. A fölvert por összeállott felhővé. Ezt a fekete felhőt meglátta a király a palotája tornácáról. Aztán a lármát is meghallotta, s azt mondta a feleségének:

– Te asszony, ennek a fele se tréfa.

– Nem hát – felelt a felséges királyné -, ilyen pogány lárma még soha sem verte fel országunk csendjét.

– Most megyek, és elnémítom ezt a lármát! – fogadkozott a király. – El én!

Azzal intett az udvarmesternek, az udvarmester elküldött a tábornokért. A tábornok összetrombitáltatta a királyi hadsereget. A király az élére állott a csapatnak, s megindult a falu ellen, ahonnan az iszonytató lábdobogás hallatszott.

Amikor a király meglátta, mi történik, két kézre fogta felséges hasát, s akkorát kacagott, majd leesett a lováról.

– Egy bolond játszik, ezer bolond járja. Harmincöt éve vagyok király, de ilyet még nem láttam. Ha-ha-ha!

– Ha-ha-ha! – ismételte a tábornok.

– Ha-ha-ha! – ismételte a legénység, s ez már úgy hangzott, mint az égzengés.

– Csend! – kiáltotta a király, s egyszerre mindenki elhallgatott. A szegény ember sem húzta. Ehelyett bekapott egy falat kolbászt, hogy erőt gyűjtsön. Mert tudta, hogy még sokáig kell húznia.

– No, te bolond – fordult a király a szegény emberhez -, hogy jutott eszedbe, hogy a többi bolondot táncoltasd.

A szegény ember illendőképpen meghajolt, aztán elmondta a baját a királynak. A király magához parancsolta az udvarmestert meg a tábornokot. A fejüket összedugták, tanácskoztak, aztán a király így szólt:

– A törvény a gazdának ad igazat.

– Sajnálom, felséges királyatyám – felelt a szegény ember -, de akkor felségednek is táncolnia kell egész udvarnépével egyetemben. Mert én addig nem hagyom abba a hegedülést, amíg olyan törvény nem lesz, ami a szegény embernek ad igazat a gazdag ember ellen.

Még el sem mondta, amit mondott, máris húzta. Most már a király is táncolt, billegett a fején a korona, táncolt az udvarmester bársonyban, selyemben, táncolt a tábornok is talpig páncélban, s táncolt a királyi hadsereg. Összesen száztízezer ember táncolt már, rúgta a port, szuszogott és káromkodott.

Az ég elsötétült a portól, a dobogás a hetedik országba is elhallatszott. Mikor a port meglátta, a lármát meghallotta, megijedt a királyné, hogy baja történt felséges urának. Szólt a futárnak, hogy szaladjon át a szomszéd királyhoz, s kérjen tőle segítséget.

Reggelre megérkezett a szomszéd király, óriási sereggel, ágyúkkal, málhás szekerekkel, díszes sátrakkal. Akkora sereggel jött, alig látszott ki alóla az ország.

Mikor meglátta, hogy komája, a másik király hogy ugrándozik a hegedűszóra, majd leesett a lováról, akkora kacaghatnékja támadt. Miután kedvére kikacagta magát, megkérdezte a szegény embert, hogy mi végből táncoltat ennyi tömérdek embert.

A szegény ember elmondta a baját a szomszéd királynak. A király tanácskozott a tanácsosaival, aztán ő is csak azt mondta, hogy a törvény a gazdának ad igazat.

– Sajnálom, felséges királyatyám – felelt a szegény ember -, de akkor felségednek is táncolnia kell. Mert én addig nem hagyom abba a hegedülést, amíg olyan törvényt nem hoznak, ami a szegény embernek ad igazat a gazdag ember ellen.

Még el sem mondta, amit mondott, máris húzta. Most már a másik király is táncolt, s vele táncolt minden udvarnépe, számlálhatatlanul sok katonája. Táncoltak egy nap, táncoltak két nap. A harmadik napon is táncoltak volna, ha az asszonyok nem kezdenek sikoltozni, a katonák meg zúgolódni.

– Nem táncolunk tovább! – kiáltozták.

– Miért nem táncoltok? – kérdezte a két király.

– Hasadozik a föld alattunk! Ha tovább táncolunk, elnyel!

Elfehéredett a két király. A képük a falnál is fehérebb lett. Szóltak a szegény embernek, hogy hagyja abba a hegedülést, teljesítik a kívánságát. A hivatalban voltak törvény tudó emberek, azok összedugták a fejüket, s addig tanácskoztak, amíg új törvényt nem hoztak. Ez az új törvény pedig olyan volt, hogy a szegény embernek adott igazat a gazdag emberrel szemben. A törvényt felolvasták.

– Meg vagy elégedve? – kérdezte a király a szegény embertől.

– Meg! – mondta a szegény ember. – Most pedig engedjék meg felséges királyatyáim, hogy mindnyájatokat vendégül lássam. Bizonyára megéheztek a sok tánctól.

Azzal a szegény ember rácsapott a kis asztalra, s ezt mondta:

– Babfőzelék, füstölt kolbász!

Abban a szempillantásban elsötétült az ég. Zúgva-pörögve jöttek a babfőzelékes lábasok az égből. Itt is lecsapott, ott is lecsapott egy. Ha egy kiürült, száz hullott a helyébe. Jól is lakott mindenki. Mikor már mindenkinek kerekre dagadt a hasa, a szegény ember megszólalt:

– Így van ez jól, felséges királyatyáim, előbb a tánc, aztán a lakoma.

Ennek utána elbúcsúzott mind a két királytól, s visszament a falu végére, ahol már várta a felesége és a tizenhat gyereke. Azóta is ott él, hacsak el nem költözött.