Az úszó imbolygott a vízen. A fiú botot tartott a kezében, a zsineg jó erősen a bot végére volt kötve. A nádast kis szél ingatta. A víz nekiütődött a nádasnak, a nádszálak egyszerre meghajoltak, vékony zöld lobogójuk lengedezett. Az úszó himbálózott, kis piros hegye bukdácsolt.

„Na, ez a hal – gondolta a fiú, merőn figyelte a zöld vízfelszínt – Most harap, majd lerántja az úszót, és akkor kifogom. – Az úszót ringatta a víz. – Nagy halat fogok, valami nagy halat. – Eszébe jutottak a köves parti horgászok, hálójukban a ficánkoló arany pikkelyű halakkal, kövéren vergődtek a kövekre akasztott hálóban.

– Anyám örül majd, hamar föltálaljuk a vacsorát, piros-fehér lisztben megforgatjuk a halat, és megsütjük.” – Már szinte hallotta a zsír éles sercegését a lábosban. Kirántotta az úszót, a kék-fekete horog magányosan lengett a levegőben. Nem volt rajta csali semmi. Magához engedte lassan a horgot, közelről vizsgálgatta, hol ette le a hal a kapnivalót.

Aztán a kis dobozhoz ment, ahol paprikás kenyérgalacsinok sorakoztak, megint fölerősített egyet a horogra. A víz szélén állt, aztán bemerészkedett combig, és onnan dobta be a horgot. Loccsant a víz, az úszó imbolygott a vízen.

Szürkült, lassan sötétedett. A túlsó part már nem is látszott. A fiú meredten figyelte az úszót, az vidáman lebegett a vízen. Csöndes volt a tájék. „Nem állhatok itt estig. Nem jön a hal. Jó lett volna valami nagy hal. Még várok.” Nagyon izgatta a hal. Megint csúfolni fogják, megint semmi. Legalább egy kis hal. Kis keszeg. Kékszélű pikkelyekkel, nem is beszélve, piros uszonyokkal, jó lenne egy kis hal. „Még várok tíz percig.” Az úszó bukdácsolt, de nem merült el. „Biztosan korán rántom be, és elmegy róla a hal. Majd vigyázok.” Telt az idő. A fiú kihúzta a zsineget, és rajta volt a hal. Jó termetű, vastag, szép keszeg ficánkolt a bot végén, a szürkületi fény csillogott rajta. Boldog volt a fiú, kezéhez eresztette a halacskát, kiakasztotta a horogból, a földre kellett letenni, nem is tudta egy kézzel tartani.

Ott feküdt a füvön, szeme körül sárga karikával nézte őt a szép hal. A fiú vidáman szedelőzködött, tört egy vékony nádszálat, arra fűzte föl a halat. Aztán a kis szűk úton ment befelé a parthoz, hajtogatta maga előtt a bokrokat, vitte a zsákmányát meg a horgászbotot. A homokparton meggyorsította a lépteit, igyekezett haza. Dúdolt, még a fejét is ingatta.

Az úszó imbolygott a vízen. A fiú botot tartott a kezében, a zsineg jó erősen a bot végére volt kötve. A nádast kis szél ingatta. A víz nekiütődött a nádasnak, a nádszálak egyszerre meghajoltak, vékony zöld lobogójuk lengedezett. Az úszó himbálózott, kis piros hegye bukdácsolt. „Na, ez a hal – gondolta a fiú, merőn figyelte a zöld vízfelszínt – Most harap, majd lerántja az úszót, és akkor kifogom. – Az úszót ringatta a víz. – Nagy halat fogok, valami nagy halat. – Eszébe jutottak a köves parti horgászok, hálójukban a ficánkoló arany pikkelyű halakkal, kövéren vergődtek a kövekre akasztott hálóban. – Anyám örül majd, hamar föltálaljuk a vacsorát, piros-fehér lisztben megforgatjuk a halat, és megsütjük.” – Már szinte hallotta a zsír éles sercegését a lábosban.

Kirántotta az úszót, a kék-fekete horog magányosan lengett a levegőben. Nem volt rajta csali semmi. Magához engedte lassan a horgot, közelről vizsgálgatta, hol ette le a hal a kapnivalót. Aztán a kis dobozhoz ment, ahol paprikás kenyérgalacsinok sorakoztak, megint fölerősített egyet a horogra. A víz szélén állt, aztán bemerészkedett combig, és onnan dobta be a horgot. Loccsant a víz, az úszó imbolygott a vízen.

Szürkült, lassan sötétedett. A túlsó part már nem is látszott. A fiú meredten figyelte az úszót, az vidáman lebegett a vízen. Csöndes volt a tájék. „Nem állhatok itt estig. Nem jön a hal. Jó lett volna valami nagy hal. Még várok.” Nagyon izgatta a hal. Megint csúfolni fogják, megint semmi. Legalább egy kis hal. Kis keszeg. Kékszélű pikkelyekkel, nem is beszélve, piros uszonyokkal, jó lenne egy kis hal. „Még várok tíz percig.” Az úszó bukdácsolt, de nem merült el.

„Biztosan korán rántom be, és elmegy róla a hal. Majd vigyázok.” Telt az idő. A fiú kihúzta a zsineget, és rajta volt a hal. Jó termetű, vastag, szép keszeg ficánkolt a bot végén, a szürkületi fény csillogott rajta. Boldog volt a fiú, kezéhez eresztette a halacskát, kiakasztotta a horogból, a földre kellett letenni, nem is tudta egy kézzel tartani. Ott feküdt a füvön, szeme körül sárga karikával nézte őt a szép hal. A fiú vidáman szedelőzködött, tört egy vékony nádszálat, arra fűzte föl a halat. Aztán a kis szűk úton ment befelé a parthoz, hajtogatta maga előtt a bokrokat, vitte a zsákmányát meg a horgászbotot. A homokparton meggyorsította a lépteit, igyekezett haza. Dúdolt, még a fejét is ingatta.