Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a medve, csak akkor nézett fel ijedten, mikor a medve köszöntötte:

– Jó reggelt, farkas koma.

– Adjon isten, medve koma – fogadta búsan a farkas.

– Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!

– Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam csupa vér?

– Az ám, farkas koma! Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?

– Dehogy azzal, dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.

A medve nagyot kacagott.

– Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? Na, nekem a fél fogamra sem volna elég.

– Ne bízd el magadat, medve koma – mondta a farkas. – Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb „állat” a világon. Én tudom, mert én próbáltam.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akad egy kis báránypecsenye. Az ám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.

– Már én mégiscsak azt mondom – erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember.

– Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.

– Szeretném látni!

– Azt ugyan megláthatod.

Erre a medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.

– Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert.

– Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.

– Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom.

– Nem hiszem, komám.

– Nem-e? Fogadjunk!

– Itt a lábam, nem disznóláb!

– Itt a talpam, ez sem disznóláb!

Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.

Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a medve:

– Ember-e ez, farkas koma?

– Nem.

– Hát mi?

– Ez még csak lesz ember.

Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.

– Hát ez ember-e?

– Nem.

– Mi hát, ha nem ember?

– Ez csak volt ember – mondta a farkas.

Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s arra jött egy asszony.

– Hát ez ember-e?

– Ez sem ember. Ez csak asszony.

Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jön egy huszár a lován.

– Hát ez mi? Ez csak ember?

– Ez már ember! – mondotta a farkas.

A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.

– Ejnye, aki áldója van! – rikkantott a huszár. – Félre az utamból! Király katonája vagyok!

A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta a kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s piff-puff! kétszer a medvére lőtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg: meg sem mozdult a helyéről, csak egy kicsit megrázta a bundáját.

– Hiszen megállj – rikkantott a huszár -, mindjárt megberetvállak én!

Azzal kihúzta a kardját, s vágta-szabta, beretválta a medvét, amerről találta, jó éles kardjával.

A medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel-ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a barlangjába nem ért.

Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állott, s kimozdult a barlangjából. Amint ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik? Bezzeg, hogy a farkassal.

– No, komám – mondotta a farkas -, megnyertem a fogadást!

– Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.

– No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat?

– Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Az igaz, hogy furcsa állat az ember. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No, hiszen ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni – már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de hasznos, elszaladtam biz én!