Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Az a király erősen szeretett vadászni. Egyszer, amikor vadászgatott, vadászgatott, úgy elveszett az erdőben, hogy sehogy sem talált ki. Ment erre, ment arra, bolyongott, három napig kóborolt az erdőben.

Egyszer felsóhajtott:

– Bárcsak valaki kivezetne ebből az erdőből, még egy zsák pénzt is adnék neki!

Ott termett egy kicsi emberke, nagy szakálla volt, s azt mondja:

– Gyere király, utánam, én, kivezetlek. Ki is vezette, közben pedig azt mondta:

– Tudd meg, király, nem kell nekem a pénzed, semmid sem, hanem add ide azt, ami addig lett, emeddig az erdőben voltál, s mikor eljöttél, még nem volt. Gondolta magában a király, vagy egy macskája, vagy egy kutyája születhetett, s odaígérte.

Hát megy haza, futnak eléje nagy boldogan.

– Jöjjön hamar, felséges királyom, mert olyan szép királykisasszonyka született, hogy a napra lehet nézni, de arra nem. De hogy a szavamat össze ne keverjem, az a kicsi emberke azt is mondta, hogy mikor tizenöt esztendő múlva érte jön, elviszi. A király, mikor megtudta, hogy neki milyen szép leánykája született, nem tudta, hogy sírjon-e vagy örvendjen.

Csodálkozott is a felesége:

– Hát nem is örvendesz? Nézz csak ide, milyen szép leányunk született.

– Jaj, örvendek, hogyne örvendenék! – füllentette a király, aztán elmondta, hogy járt. Na, telt-múlt az idő, megnőtt a királykisasszonyka, tizenöt esztendős lett, egyszer csak jött az ördög, mert az a kicsi emberke maga volt az ördög.

Elkezdett dörömbölni a nagykapun.

– Engedd ki a leányodat, király, mert eljöttem érte!

– Jaj, jaj – jajgatott a király, jajgatott a királyné -, mit tudjunk csinálni?

Hamar ott volt a libapásztornak a leánya, felöltöztették aranyos, gyémántos ruhába, még koronát is biggyesztettek a fejére, kinyitották a kaput, s kieresztették. Az ördögnek volt egy talicskája, abba beleültette, s elburungozott, elnyargalt vele. Hát, ahogy viszi a leányt, egy víz mellett vitt el az útja, s ott sok liba fürdött.

Mikor meglátták a libapásztornak a leányát, rákezdték a gágogást:

– Gigágá-á-á, hova mész, te libapásztornak leánya?

– Megyek a pokolba, visz az ördög.

– Hát, nem te vagy a királykisasszonyka? – kérdi az ördög.

– Nem hát, én a libapásztornak a leánya vagyok. Megharagudott az ördög, kifordította a talicskát, kigurult belőle a libapásztor leánya, s otthagyta.

Nyargal vissza a királyi palotához.

– Hallod-e, te király, add ki a leányodat, különben összetöröm ezt a kaput.

– Jaj, jaj – jajgatott a király, jajgatott a királyné -, mit tudjunk csinálni?

Ott volt hamar egy olyanforma leányka, a disznópásztornak a leánykája, felöltöztették aranyos, gyémántos gúnyába, még koronát is tettek a fejére, s kieresztették a kapun. Nagy örömmel megragadta az ördög, beleültette a talicskába, s elkezdte tolni. Tolta, tolta, ki a rétre, ott legeltek a disznók.

Mikor meglátta a sok-sok malacka, elkezdtek röfögni:

-Röf-röf-röf, ui, hová mész, disznópásztor leánya?

– Megyek a pokolba, visz az ördög.

– Hát nem te vagy a királykisasszony? – kérdi az ördög.

– Nem hát, én a disznópásztor leánya vagyok. Megharagudott az ördög, megfordította a talicskát, s kiborította a disznópásztor leányát.

Nyargal vissza a palotához, elkezd dörömbölni.

– Hallod-e, te király, nyisd ki a kapudat, s add ki a királykisasszonykát, különben felgyújtom a palotádat. Megijedt a király, a királyné. Nagy keserves könnyhullatások között felöltöztették szépen a királykisasszonykát, még koronát is tettek a fejére, s kiengedték a kapun, Megragadta az ördög nagy örömmel, s beültette a talicskába, s elvitte a pokolba.

Volt ott egy olyanforma fiúcska is, mint a királykisasszonyka, Jancsika, azt is úgy lopta az ördög valahonnan. Dolgozniuk kellett, a királykisasszonyka sütött- főzött, takarított, kiszolgálta az ördögöt, Jancsika meg az udvaron szorgoskodott, az istállóban. Az ördögnek volt sok inasa, de azért dolgoztatta Jancsikát is.

Telt- múlt az idő, Jancsika s a királykisasszonyka együtt voltak örökké, együtt játszottak, beszélgettek. Egyszer azt mondja Jancsika:

– Hallod-e, királykisasszonyka, meg kellene, szökjünk mi ettől az ördögtől.

– Hát, ugyan bizony, hogy tudnánk megszökni, hogy ne vegye észre?

– Tudod mit? Én tudok varázsigéket, megtanultam az ördögtől, s a seprűre rámondom, megköpdösöm, s az felel helyettünk, ha keres az ördög.

– Hát, az jó lesz – egyezett bele a királykisasszonya. Megvárták, hogy az ördög elaludjon, s akkor a seprűt kiállították az ajtó sarkához, Jancsika megköpdöste.

– Pü, pü, seprű, beszélj helyettünk, ha kérdez az ördög! Úgy is lett. Akkor Jancsika s a királykisasszonyka elszöktek. Na, felébredt az ördög, keresi a királykisasszonykát.

– Hol vagy, királykisasszonyka? Hozd csak ide a ruhámat, hadd öltözzem fel. – Itt vagyok, mindjárt megyek – felelte a seprű.

Várt egy kicsit az ördög, megint mondja:

– Hozod-e már a papucsomat, mit piszmogsz olyan sokáig, te haszontalan leányka te?!

A seprű megint felelt: – Itt vagyok, mindjárt megyek.

Elunta az ördög a várakozást, megint kiabált: – Hozzad a reggelimet, mert éhes vagyok!

– Viszem, viszem – felelte a seprű. Hiába várt az ördög, nem ment oda senki. Nagy mérgesen leszállt az ágyból. – Na, megálljatok, haszontalanok! – Keresi a királykisasszonykát, keresi Jancsikát, hát sehol sincsenek.

Elkurjantotta magát:

– Hol vagy, te haszontalan leányka?

– Itt vagyok! – áll elő a seprű. Akkor látta az ördög, hogy becsapták.

Vakarta a fejét mérgében.

– Hol vagy, inasom? Gyere hamar ide! Elébe állott az egyik inasa. Azt mondja neki az ördög:

– Ülj fel gyorsan egy lapátra, s lovagolj utánuk a levegőben, érd utol őket, s hozd vissza nekem! Kapta magát az ördög inasa, s lovagolt utánuk.

Egyszer, ahogy mentek Jancsika és a királykisasszonyka:

– Jancsika, úgy viszket a bal fülem, nézzél csak vissza! Visszanéz Jancsika.

– Jaj, jaj, királykisasszonykám, nagy baj van!

– Mi a baj?

– Jön az ördögnek az inasa, mindjárt utolér!

Hamar vessünk kecskebukát, belőlem lesz egy öreg pap, belőled meg egy templom. Úgy is lett. Kecskebukát vetettek, a királykisasszonykából lett egy templom, s Jancsikából egy öreg pap, még nagy szakálla is volt.

Odaért az ördögnek az inasa, leszállt a levegőből, odaszólt az öreg papnak: – Hallod-e, te öreg pap, nem láttál egy kisfiút s egy királykisasszonykát erre menni? Az öreg pap úgy tett, mintha erősen imádkozott volna.

Azt mondja:

– Ábelesz-kóbelesz, ábelesz-kóbelesz . . .

– Na, te vén bolond, nem tudsz mást beszélni, csak ábelesz-kóbelesz!

– Azzal az ördög inasa visszaült a lapátra, s visszalovagolt a pokolba.

Faggatja az öreg ördög:

– Na, láttad-e őket? Utolérted-e? Visszahoztad-e?

– Nem láttam én senkit, csak egy nagy templomot s benne egy öreg papot.

De az olyan bolond volt, akármit kérdeztem, mindenre azt mondta, ábelesz-kóbelesz.

– Jaj, jaj, hát azok voltak! – jajgatott az ördög.

– Hol a másik inasom? Hamar egy tüzes vasalóra üljön fel, s repüljön utánuk. Ment is nyargalvást a másik inas.

Mikor utolérte volna Jancsikát s a királykisasszonykát, azt mondja a királykisasszony:

– Jancsika, úgy ég a jobb fülem, nézz csak vissza! Hogy mindent össze ne keverjek, mikor az ördög inasa elment, akkor kecskebukát vetettek, a templomból megint királykisasszonyka lett, s a papból Jancsika, s mentek tovább. Néz vissza Jancsika, hát jön az ördögnek a másik inasa a vasalón.

– Jaj, jaj, királykisasszonyka, jön az ördögnek a másik inasa, mindjárt utolér! Hamar vessél egy kecskebukát, lesz belőled egy nagy tábla búza, én is vetek kecskebukát, s belőlem lesz egy csősz, majd őrzöm a búzát. Úgy is lett. Kecskebukát vetettek, a királykisasszonykából egy nagy tábla búza lett, Jancsikából pedig csősz. Odaért az ördögnek az inasa, leereszkedett.

– Hallod-e, te csősz, nem láttál-e erre jönni egy királykisasszonykát s egy kisfiút?

– Hess, verebek, hess, hess, hess! Hess galambok, hess, hess!

– Nem azt kérdeztem, hogy hess, verebek, hess, galambok, hanem hogy nem láttál-e erre jönni egy kisfiút s egy királykisasszonykát.

– Hess, verebek, hess, hess, hess! Hess, galambok, hess!

– Hát ez is megbolondult – legyintett az ördögnek az inasa, s visszalovagolt a pokolba. Jancsika és a királykisasszonyka kecskebukát vetettek, s a csőszből Jancsika lett, a tábla búzából királykisasszonyka, s mentek tovább.

Mikor visszaért az ördögnek az inasa, kérdi az öreg ördög:

– Na, láttad-e őket? – Nem láttam én senkit, csak egy nagy tábla búzát s egy buta csőszt, aki hajtotta a galambokat, vadgalambokat s a verebeket.

– Jaj, hát azok voltak, jaj, jaj, haszontalanok, magamnak kell elmenni!

– S hamar vette a seprűt, a seprű nyelét a lába közé kanyarította, s repült, hasította a levegőt.

Egyszer azt mondja a királykisasszonyka:

– Jaj, Jancsika, úgy ég a nyakcsigolyám, nézz csak vissza!

Visszanéz Jancsika.

– Jaj, jaj, királykisasszonykám, most maga az ördög jön utánunk! Hamar belőled lesz egy halastó és belőlem egy aranykacsa. Majd én becsalom a tó közepébe az ördögöt.

– Na, megálljatok, úgyis tudom, hogy ti vagytok. Megfoglak és visszaviszlek, azt a ponciusát!- dúlt-fúlt az ördög. Hát, akkor belement a vízbe, hogy megfogja az aranykacsát, de az aranykacsa csak úszott beljebb, úszott, s az ördög ment utána.

Addig úszott beljebb, hogy a közepébe ért, s a legmélyebb vízbe – jó iszapos volt – oda belefulladt. Akkor kecskebukát vetettek, a halastóból vissza lett a királykisasszonyka s az aranykacsából Jancsika. Elmentek a királykisasszonykának az országába.

Örvendett a király s a királyné, hogy megkerült a leányuk. Jancsika feleségül vette a királykisasszonykát, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.  Itt a vége, fuss el véle!