Skip to content

Christian Andersen: A tölgyfa utolsó álma

    A tölgyfa utolsó álma

    Nem messze a tengerparttól, egy égig érő hegynek az oldalán, élt egy vén tölgyfa: éppen háromszázhatvanöt esztendő telt már el vén feje fölött. De ez a tengersok év csak annyi volt ennek a fának, mint nekünk, embereknek, háromszázhatvanöt nap. Mi nappal talpon vagyunk, éjjel meg alszunk és néha álmodunk is. Hanem a fák másképpen élnek. A fák az esztendő során három álló évszakon keresztül ébren vannak, csak tél felé alszanak el. A fáknak a tél az álom ideje, a tél az éjszaka a hosszú nappal után, amelynek tavasz, nyár, ősz a neve.

    Nincs annak se szeri, se száma, hány forró nyári napon táncolt, kerengett a vén tölgy hatalmas lombkoronája körül az egynapos tiszavirág: élt és boldog volt. Csendes boldogságában a kicsiny kis bogárka letelepedett egy friss, mélyen hasogatott tölgylevélre. Ilyenkor a tölgy sohasem tudta megállni szó nélkül:

    –      Szegény, kicsiny féreg! Egész életed csak egy rövid pillanat! Aztán vége! Biz ez szomorú!

    –      Szomorú? – feleltek mindig a kérészek, – hogy érted ezt? Minden csupa öröm, derű, vidámság, olyan áldott, jó meleg van. Csupa merő boldogság az élet és én csakugyan oly boldog is vagyok!

    –      De csak egyetlen napig, aztán mindennek vége.

    –      Vége? – szólt az egynapos tiszavirág. – Minek van vége? Talán neked is?

    –      Nekem nincs, én ezer meg ezer olyan napig élek, mint te. Nekem egyetlen napom több évszakon keresztül tart, olyan sokáig, hogy te fel sem tudod fogni, meddig.

    –      Nem értelek, mit beszélsz. Te ezer meg ezer olyan napig élsz, amilyent én egyet, de én is ezer meg ezer pillanatig élek és addig vidám, boldog vagyok. Vége lesz a világ minden gyönyörűségének, ha te meghalsz?

    –      Dehogy – felelte a tölgy, – a világ csak tart tovább, el se lehet azt gondolni, milyen végtelen soká. Fel se tudjuk fogni, meddig.

    –      De hisz akkor mi egyforma sokáig élünk, csak másképpen számítjuk.

    És a tiszavirág csak tovább táncolt, föllebbent a levegőbe, örült, milyen finoman erezett, könnyű szárnya van, milyen bársonyos: s örült az áldott, jó melegnek. A levegő tele volt virágillattal: hereföldek, vadrózsa, bodzavirág szaga csapta meg az ember orrát, nem is szólva a szagos müge, vad fodormenta illatáról. S a sok jó szag olyan erős volt, hogy a szegény tiszavirág attól félt, részeg lesz tőle. Hosszú volt a nap, csupa öröm, áldott gyönyörűség és mikor a nap leszállt, a kicsiny, kis teremtés édesdeden érezte, hogy szinte fáradt ettől a tengersok boldogságtól. Picinyke szárnyai nem bírták tovább: szép csendesen leereszkedett egy lágyan ringató fűszálra, lehajtotta fejét, aztán vidám lélekkel elaludt. Úgy halt meg.

    –      Szegény, kis tiszavirág! – szánakozott rajta a tölgy: – mégiscsak rövidke kis élet ez!

    És ez a tánc újra kezdődött minden istenadta nap: szinte szóról szóra megismétlődött a vég is, a kis bogár elszenderedése a halálba, nemzedékeken keresztül: és mind boldog volt, mind édesvidáman élte le rövidke életét. És most a tölgy is leélte egy napját, tavaszi reggelét, nyári delét, őszi estéjét, közeledett az ő éjszakája is, az ő álmának az ideje. Maholnap itt a tél.

    A viharok már egyre zúgták: Jó éjszakát! Jó éjszakát! Hullanak a levelek innen is egy, onnan is egy! Egyre tépjük, szaggatjuk őket. Lásd, aludj most már te is. Álomba nótázunk, álomba ringatunk. Úgy-e, jól is esik a vén gallyaknak? Csak úgy recsegnek-ropognak a nagy gyönyörűségtől! Aludj jól, álmodj szépeket! Ez lesz háromszázhatvanötödik éjszakád: már egy éves vagy! Álmodj szépeket! Nehéz felhők hópihés, puha ágyat vetnek neked, fehér lepedőt, fehér takarót terítenek alád. Nyugodalmas jó éjszakát, szép álmokat!

    Lehullott a tölgynek minden levele, lombos koronája: pihenni akart az egész télen, aludni, édesdeden álmodni. De mint az ember, ő is csak olyasmiket látott álmában, amiket valaha ébren megért.

    Ő is kicsiny volt valaha, réges-régen piciny kis makk volt a bölcsője: emberi számítás szerint már a negyedik századot taposta. Ő volt a legnagyobb, legszebb fa az erdőn, koronája magasan fölemelkedett minden más fa fölé és a tengeren már nagy messze meglátták és a hajók hozzáigazították útjukat. Esze ágába sem jutott, hány szem fordult felé. Zöld lombkoronája vadgalambok szállása volt, kakukk kakukkolt belőle, és ősszel, mikor megsárgult, megvörösödött minden falevél, megérkeztek a vándormadarak és az ő ágán pihentek meg, mielőtt nekivágtak a nagy útnak, át a tengeren. Most itt a tél, nincs rajta egy árva levél sem, tisztán lehetett látni, milyen módon nőtt, hajlott ezer görcsös ága-boga. Varjak, csókák seregestül telepedtek rá és lármásan károgtak, zörögtek-csörögtek: csúf, rossz idők járnak már, uramfia, de keserves kín télen megszerezni a betevő falatot.

    Éppen szent karácsony estéje volt, mikor a nagy tölgy legszebb álmát álmodta. Halljuk csak, mi szépet álmodott.

    A fa világosan érezte, hogy most szent, ünnepélyes perceket él a világ. Úgy rémlett neki, megkondult a templom minden harangja, mintha valami csodaszép vasárnapra virradt volna, olyan áldott, langyos, jó idő volt. Frissen, viruló zölden feszítette szét hatalmas koronáját, a napsugarak pajkosan játszadoztak, bujkáltak a zöld levelek, ágak között: a levegő szinte terhes volt a füvek, bokrok illatától. Tarka, hímes pillangók kergetőztek, tiszavirágok táncoltak, mintha az egész teremtésnek egyéb értelme, célja se volna, minthogy ők örüljenek, táncoljanak. Minden, amit a fa hosszú-hosszú évek során megért, látott, most, mint valami ünnepi menetben elvonult a szeme előtt.

    Látta, a réges-régi jó időkben mint lovagolnak fényes lovagok, nemes kisasszonyok tollas süvegekben, sólymokkal végig az erdőn. Vadászkürtök riadóztak, kutyák csaholtak. Látta, ellenséges katonák hogy’ ütöttek tábort, mikor megérkeztek, kivont kardokkal, tarka-barka uniformisokban, dárdákkal, alabárdokkal, tábortüzek gyúltak ki a tölgy terebélyes koronája alatt, katonák énekeltek, mielőtt elaludtak. Kirándulók telepedtek le árnyékában, hangos terefere, nevetgélés közben ettek-ittak és nevük kezdőbetűit belevágták a tölgy zöldesszürke kérgébe. Néha-néha, évtizedes időközökben, széleskedvű fiatalemberek citerát, eolhárfát akasztottak az ágaira: most újra valamennyi megzendült, pengett a lombjai közt. A vadgalambok búgtak, turbékoltak, mintha azt akarták volna elbeszélni, mit érzett most a tölgyfa és a kakukk egyre kiáltozta, hány szép nyári nap vár még reá.

    Mintha friss életnedv áradt volna végig a törzsén, legvékonyabb gyökereitől fel a legmagasabb ágakig, legutolsó, legvégső kis leveléig. A fa úgy érezte, friss erőre kap tőle, hogy még jobban megterebélyesedjen, úgy érezte minden gyökerével, hogy melegség, élet van a földben is. Érezte, mint erősödik, nő egyre magasabbra, fel az égnek. Dereka szakadatlan mind feljebb tört, koronája mind sűrűbb, hatalmasabb lett és amint nőtt, nőttön nőtt, egyre jobban érezte magát, egyre boldogabb, gyönyörűségesebb sóvárgással vágyódott mind magasabbra, fel, Isten ragyogó, meleg napjáig.

    Már messze fölébe nyúlt a felhőknek, sötét csapatokban vándormadarak húztak el alatta, vagy fehér hattyúk vonultak el messze fehérlő falkában.

    És láthatta őket a fa minden egyes levele, mintha mindegyiknek szeme volna. A csillagok akkorák voltak, úgy szikráztak, hogy fényes nappal láthatták őket. Oly szelíden, oly tisztán ragyogtak, mint az árnyékában játszadozó gyermekek szemei.

    Végtelen boldog volt, csordultig megtelt a lelke örömmel, de minden gyönyörűségében is fájdalmasan gondolt rá, miért nem emelkednek föl vele az erdő többi fái is, minden bokra, virága, miért nem érzik ők is valamennyien ezt a ragyogó boldogságot. A hatalmas tölgy nem volt igazán boldog az álom minden dicsőségében sem, mert boldogságát nem tudta megosztani mindenkivel, az erdő aprajával, nagyjával és ez a kívánság éppolyan erővel járta át minden ágát, minden levelét, mint a mi kívánságaink a mi szívünket.

    A fa koronája izgett-mozgott, mintha valamit keresne, vissza-visszanézett és nemsokára a szagos müge illata tört fel hozzá, majd egyszerre még erősebben a fodormenta, ibolya illata csapta meg. Mintha a kakukk hangját is hallotta volna.

    Csakugyan, a felhőkön keresztül felkandikáltak hozzá a fák zöldelő ormai, látta, mint nőnek, nőnek feléje alatta a fák. Bokrok, virágok felemelkedtek a levegőbe, egyik-másik gyökerestül felszakadt és repült fölfelé. Leghamarabb fölért a nyírfa: mint valami fehéren cikázó villám kígyózott föl karcsú dereka, ágai úgy hajladoztak, mint valami zöld lobogó. És vele nőtt az egész erdő, még a barnabuzogányos nádszál is, a madarak meg velük, és folyton csicseregtek, énekeltek: egy hosszú fűszál úgy libegett, hajladozott, mint egy zöld selyemszalag és egy tücsök cirpelt rajta és hegedült lábával a szárnyán. Cserebogarak búgtak, méhek zümmögtek, minden madár úgy énekelt, ahogy az Isten tudni adta. Csupa ének, muzsikaszó volt minden, akárcsak az égben.

    –      Hát az a kis piros virág miért nem tart velünk? – kérdezte a tölgy – meg az a kék harangvirág, meg a kis szarkaláb?

    Mert a tölgy azt akarta, mindenkinek része legyen az ő örömében.

    –      Mi is itt vagyunk, mi is itt vagyunk – énekelték, csicseregték valamennyien.

    –      Hát az a sok szép tavalyi müge, meg harmadéve az a tengersok gyöngyvirág! meg az a gyönyörű vadalmafa, milyen szép volt! És az erdő minden szépsége évek óta, évek hosszú sora óta! Ha még mind élne, ők is velünk tarthatnának!

    –      Mi is itt vagyunk, mi is itt vagyunk! – zengett felülről, mintha azok előre fölrepültek volna.

    –      Istenem, de szép, ez már nem is lehet igaz! – ujjongott a vén tölgy. – Itt vannak mindnyájan, apraja, nagyja, egy se hiányzik! Lehetséges ekkora boldogság?!

    –      A mennyországban minden lehetséges! – zengett felé.

    S a tölgy, mely még  egyre csak nőtt, egyszerre csak úgy érezte, hogy gyökerei felszakadnak a földből.

    –      Most már igazán jó, jobb nem is lehet! – gondolta a fa. – Most már nem köt le semmi! Most már fölrepülhetek az Úristenhez, aki égi dicsőségében és hatalmában él fölöttünk és velem jön az egész erdő, apraja-nagyja, mind!

    –      Mind!

    Ezt álmodta a tölgy és míg álmodott, kegyetlen vihar zúgott végig égen-földön, szent karácsony éjjelén. A tenger nehéz, fekete habokat görgetett a partnak, a fa recsegett-ropogott, kitört és épp mikor azt álmodta, hogy a gyökerei is felszakadnak a földből, a vihar gyökerestül kicsavarta. Eldőlt. Háromszázhatvanöt esztendeje sem volt egyéb, az sem volt más, mint a tiszavirág egyetlen napja.

    Karácsony reggelére, mikor a nap újra kisütött, elült a vihar. A templomok minden harangja megkondult az ünnepre és minden kéményből, még a vásári sátoros szegény kis házikója tetején is kékes füstfelhő szállt fel az égre. A tenger lecsendesedett és kinn a sík tengeren, egy nagy hajón, mely szerencsésen megúszta a szörnyű vihart, szent karácsony ünnepére minden zászlót felhúztak az árbocokra.

    –      Nincs meg az öreg tölgy! A hatalmas, vén fa, melyhez igazodtunk! – mondták a tengerészek. – Kidőlt ezen a viharos éjszakán. Kihez, mihez igazodunk ezután! A jó Isten a megmondhatója.

    Ilyen gyászbeszédet kapott a tölgy, amely most egész hosszában elnyúlt a parti havon. És a hajóról a partig elhangzott az ünnepi ének:

    Krisztus Jézus született, örvendezzünk,

    Neki öröméneket zengedezzünk,

    Dávidnak véréből, tiszta szűz méhéből

    Krisztus született nekünk.

    Így szólt a régi karácsonyi ének és a hajón mindenki úgy szállt fel Istenhez az imádság szárnyán, mint a vén tölgy utolsó, legszebb álmában.

    Pin It on Pinterest