Skip to content

A szerencse városa (spanyol mese)

    A szerencse városa

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legényecske, Róbert volt a neve. A falujától még húsz mértföldnyire sem volt oly ügyes fiú, mint amilyen ő volt. Egy este Róbert a társaival kiment az erdőbe, ott nagy tüzet gyujtottak, köréje telepedtek s hallgatták nagy csendben egy öreg katona meséjét. Az öreg katona, akinek arcát beforradt sebek borították, a szerencse városáról mondott mesét a fiúknak.

    – Ez a város – mesélte a katona – olyan magas hegy tetején épült, hogy még a madár is elfárad, mire odaér. S hej, mi tenger arany, ezüst, gyémánt van ott! Az ott lakó emberek azt sem tudják, mit kezdjenek azzal a rettentő sok kinccsel. A házakat aranyból, a várakat ezüstből építették, a hajókat pedig gyémántból faragták ki. Az utcák vert arannyal vannak kikövezve. De van is ott tisztaság! Ha a kocsik felverik a port, az is csak aranypor, összesöprik s beleöntik a csatornákba. De mit ér ez a rettentő nagy gazdagság, ha idegen embernek nem lehet része abban! Nem ám, mert senki lélek még nem tudott eljutni abba a városba, oly nehéz az útja. Hej, pedig de sokan próbáltak szerencsét!

    Róbert csupa szem és fül volt, s mikor az öreg katona bevégezte a mesét, izgatottan kérdezte:

    – Bácsi! Ismeri-e maga az utat, amelyik ahhoz a csuda városhoz visz?

    – Azt hiszem, igen, – válaszolt az öreg – de nem tanácsolom neked, fiam, hogy szerencsét próbálj.

    – Miért?

    – Azért, fiam, mert az az út hosszú is, sziklás is. Én is elindultam egyszer, de már az első nap visszafordultam. De ha nem hallgatnál rám s megpróbálnád a szerencsét, két utat is mutathatok, odavezetőt. Az egyik széles, sziklás út, tele kavicsokkal, mik véresre sebzik a lábadat s halálra fárasztanak. Még ha ki is bírnád ezt az utat, oly hatalmas ellenségek támadnak rád mindenfelől, hogy azokat ugyan soha le nem győzöd. S ha legyőznéd is, mit érnél vele? Mire a szerencse városába érsz, olyan öreg ember leszel, hogy semmi örömed sem lesz a tenger kincsben. A másik út keskeny és sima, de…

    – Ne mondjon többet, bácsi, – szólt közbe Róbert – a másik úton indulok el, akármi vár reám a végén!

    – Jól van, jól, – mondta az öreg katona – adja Isten, hogy meg ne bánd az elhatározásodat. Én megmutatom az utat.

    Az öreg katona Róbertet beleállította az útba, ez meg vidáman elindult a szerencse városa felé. Ment, mendegélt s két nap multán egy széles pataknak a partjához ért. A patak partján egy csónak volt kikötve s abban egy néger óriás ült.

    – Ez az út visz a szerencse városába? – kérdezte Róbert.

    – Ez, fiacskám, csak át kell ám jutnod ezen a patakon.

    – Hát akkor légy olyan jó és vigy át engem.

    – Szívesen, – mondta az óriás – de van-e öt aranyad?

    – Öt arany? Sohasem is volt s nem is lesz talán soha. Bizony, ilyen szegény fiút ingyen is átvihetnél.

    – Sajnálom, fiacskám, de ingyen nem vihetlek át. Ha nincs pénzed, engedd meg, hogy a szívedből vágjak ki egy darabocskát s akkor átviszlek.

    Róbert nem szólt semmit, csak szétnyitotta az ingét, intett a négernek, az meg kivágott egy darabocskát a szívéből. Amikor átért a patak túlsó partjára, olyan boldog volt, hogy semmi fájdalmat sem érzett. Látta messziről a szerencse városát, a szeme már most káprázott a szertelen ragyogástól s észre sem vette, hogy az ingét a piros vér elborította. De mégis csak nehezen vánszorgott tovább s még százat sem lépett, óriás nagy hegy ágaskodott elébe. A hegy aljában egy másik néger óriás állt őrt.

    – Hová, hová, fiam? – állította meg a néger.

    Mondta Róbert, hogy hová.

    – Ohó! Van-e pénzed? Nincs? Akkor engedd meg, hogy a szívedből vágjak le egy darabocskát, különben nem engedlek tovább.

    Róbert habozás nélkül nyitotta szét véres ingét, s a néger levágott belőle egy darabocskát.

    Tovább ment a fiú, bár alig állt a lábán. Már-már azt hitte, hogy elérkezett a ragyogó, tündöklő városhoz, amikor egy rettentő mély sziklahasadék állta el az útját. Szegény fiú, kétségbeesetten ült le egy kőre. Ebben a pillanatban egy saskeselyű szállt le mellé s mondta:

    – Át akarsz jutni, ezen a sziklahasadékon? Átviszlek, ha adsz egy darabot a szívedből.

    – Végy hát belőle, – mondta szomorúan a fiú.

    A keselyű belevágta csőrét Róbert mellébe s lecsippentett egy darabot a szívéből. Aztán belevágta a karmait Róbert vállába s átrepült vele a hasadékon.

    Most végre ott volt a szerencse városának a kapuja előtt. Még csak egy lépést kell lépnie s bent van a szerencse városában! De ezt az egy lépést már nem tudta megtenni, a kapu előtt összerogyott. Amint ott hevert, a földön egy acélszívet pillantott meg. Mohón nyúlt az acélszív után, betette a mellé a darabocska vérző hús mellé, ami a szívéből megmaradt.

    – Itt vagyok hát végre, – gondolta Róbert, de csak kiváncsiságot érzett, örömet semmit. Aztán felsóhajtott: Mit ér nekem a gazdagság, ha elvesztettem a szivemet?!

    Bement a városba, s amerre ment, mindenütt rengeteg kincs hevert, csak ki kellett volna nyújtani a kezét utána, de nem vágyott reá.

    – Semmi egyéb nincs ebben a városban, – jajdult fel a szegény fiú – csak arany és drágakő, s ezért elcseréltem a szívemet! Istenem, ha még egyszer visszakaphatnám!

    Barátokat keresett, de egyet sem talált. Itt mindenkinek acélból volt a szíve s kinevették, mert az ő szívének egy része még hús volt. Szeretett volna dolgozni valamit, de semmi munkája nem akadt. Eszébe jutottak szülei, testvérei, akiktől el sem búcsúzott s úgy fájt az a megmaradt darabocska szíve!

    Nem volt maradása a szerencse városában. Elhatározta hát, hogy hazamegy egyszerű, fehér házikójukba s úgy él majd, ahogy a többi falusiak élnek.

    Hej, de boldog volt, amint hazafelé mendegélt! Az a darabocska szív, ami az övé volt, boldogan dobogott, de az acélszív szörnyű fájdalmat okozott neki. Amikor a kis faluba érkezett, szegényebb volt, mint valaha, a teste hideg, mert az a kicsi szív már alig dobogott. A testvére nyitott ajtót neki s boldogan szorította karjai közé, de Róbert nem birta el ezt a nagy örömet. Sápadt arcát elborították a könnyek, aztán összeesett, eszméletlen terült el a földön. Édesapja ágyba fektette, édesanyja zokogva borult rá s ím, halljátok! az anyai könnyek csudát műveltek: az acélszív megroppant, kiesett Róbert melléből s új szív lett a darabocska szívből! Oh, de boldog volt most Róbert!

    Ha valaki gazdagságról beszélt neki ezután, ez volt rá a szava:

    – Ha Isten vagyont ad, örömmel fogadom, de a szívem árán sohasem vásárolnám meg!

    Pin It on Pinterest