Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha: azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma. Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából. Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordúlt a kezéből, beleesett a kútba.
Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg azt mondta nagy haraggal:
– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!
Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt – halljatok csudát! – egy gyönyörűséges, szép réten volt!
Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele volt kenyérrel:
– Végy ki, végy ki, szólította meg egy kenyér a leányt, mert már rég kisültünk s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.
A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyereket. Aztán tovább ment s egy almafához ért, melynek az ágai meg voltak fonva almával, majd letörtek alatta.
– Rázz meg engem, szólt a fa, már rég megértek az almák.
A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső s mikor már egy sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta s azzal tovább ment.
Ment, mendegélt s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán kinézett egy öreg asszony, a kinek szörnyű nagy fogai voltak. A leány megijedt, el akart szaladni, de a vén asszony oly szeliden szólt hozzá, hogy megállott.
– Mért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam s bizony nem bánod meg, ha jól viseled magadat.
A leány neki bátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vén asszony:
– No, te kis leány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jól felrázd az ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.
Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vén asszony jó volt hozzá, úgy élt, mint a hal a vízben.
Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsúlni, sóhajtozni. Kérdi a vén asszony:
– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?
– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis csak haza vágyódik a szivem!
– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza igazítsalak.
Azzal szépen kézenfogta a leánykát, elvezette egy nagy kapú elé, azt kinyította s amint a kapú alatt állottak, egyszerre csak aranyeső hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.
– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is, mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapú mögötte s a leány ott volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a kapún, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:
Egy szép lány van ideki.
Színarany a ruhája,
Nem ismerek reája.
Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek, mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!
– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.
Még aznap kiűlt a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre kerűlt. Ment, mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték, hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:
– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be miattatok.
Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával, földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt mondta:
– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az almafát.
Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s mindjárt beszegődött hozzá.
Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból a tollat nem rázta ki.
– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz Isten hírével.
Azzal kézenfogta, elvezette az elé a nagy kapú elé, a kapút kinyította – no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám, lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy le nem tudta vetni magáról.
– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kapút.
Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja, torkaszakadtából elkezd kukorékolni:
Hej, ki vagyon ide ki!
Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája!
Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta halálig.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.