Élt egyszer egy király. Ezt a királyt  Veres királynak hívták, s volt egy daliás szép fia. De olyan szép volt, derék, hogy mindenki megcsodálta. Örült is ennek az édesapja.  Amikor a fiú 18 éves lett, látja, hogy az ő édesapja mindig szomorú. Kedvébe akart járni az apjának.  Kijárt a vitézekkel vívni, és mindenkit legyőzött.  Vadászatokon  mindig a legveszedelmesebb vadat űzte. De az apja mégis  szomorú maradt.

Elhatározta magában a királyfi, hogy megkérdezi az édesapját, mi az oka annak a nagy szomorúságának. Úgy is tett.- Látom fiam, hogy vitéz vagy, mert a legjobb vívókat is legyőzöd, a legveszedelmesebb vadakat is elejted. De mindennek nem örülhetek, mert van nekem egy jó barátom, már egy fél éve, hogy kaptam tőle üzenetet. Az aranyerdő közepében, a selyemréten lakik, de úgy megírígyelte tőle azt  a szép országot egy boszorkány, hogy  ezrével küldi rá a katonaságot. Arra kér hogy segítsek neki, de látod, én már öreg vagyok, nem tudok odamenni.

Jól van , édesapám, majd elmegyek én.

– Igen ám fiam, csak nem tudod az utat, nem tudsz odajutni.

– Mindegy édesapám, elindulok. Addig megyek, addig járok, míg a te barátodra rátalálok.

– Jól van fiam, ha azt határoztad, hát segítsen  Isten az utadban!

A fiú rögtön pakolt, s amikor az útravalóval készen volt, azt kérdi tőle az apja:

– Lovat választottál már?

– Igen apám, már a lovász nyergeli is.

– Jól van fiam, jól gondolkoztál, de hallgass énrám! Van az istálló háta megett egy gödör. Régen abba gyűjtöttük a trágyát.   Mióta megöregedtem, nem vagyok már arra való, hogy lovagoljak. Tudod mit rejtegetek én abban a gödörben? Az én legénykori paripámat. Ajánlom neked, hogy azzal menj el. Igaz, hogy meg kell elébb etetni, de nézd meg, ha egyszer jóllakik, úgy fog kinézni, mint egy csikó.

Kiált is a fiú rögtön a lovásznak:

– János, készíts zabot ! Erre megszólal az apja:

– Nem zab kell annak fiam!

– Hát micsoda, édesapám?

– Na bizony mi? Tiszta égő parazsat eszik! Ott van hátul a kertben vagy három vagon fa. Gyújtsad meg. Mikor parázzsá válik, emeld ki a lovat a gödörből, vidd oda, mert az most olyan gyenge, hogy még odáig sem tud elmenni !

Meggyújtották a nagy csomó fát. Olyan tüze lett, hogy az egész városban melegedtek. Mikor izzó parázzsá vált, akkor a királyfi kivitte a lovat a gödörből. Odacipelte a nagy tűthöz.  Hát halljunk csodát, nekikezdett a ló enni. Mikor mind megette, még a szőre is tündöklött. Elbámultak a csikósok, de még a királyfi is.

Akkor nézett nagyot, mikor látta, hogy a lónak hat lába van. Amint bámult a királyfi, megszólalt az apja:

– Most édes fiam, menj fel a padlásra! Ott vannak az én régi  fegyvereim, válassz ki  magadnak egyet! Ugyan megmondom neked,  vannak ott fényesebbnél fényesebb kardok és fegyverek,de van ottan a többi közt , amelyik olyan rozsdás, hogy úgy néz ki, mintha behintették volna szép piros, csípős paprikával. Azt ajánlom neked, hogy azt a kardot vedd magadhoz! Le is hozta a királyfi, próbálgatta kihúzni a pengét  a hüvelyből, de sehogy se tudta.

– No édesapám, jól nézek ki evvel a karddal. Nem csak hétszer, hetvenhétszer is levághatják  a fejemet, míg én evvel vágni tudnék.

– Ó fiam, nem úgy kell azt kihúzni! Mondjad neki: Kard, ki a hüvelyből!  Alighogy kimondja a királyfi, egyszerre a kard kirepült. De úgy zúgott a levegő a kard suhogásától, hogy azt lehetett hinni, valami nagy vihar van.- Most mit csináljak, apám?

– Most mondjad: Kard, vissza!  – Abban a pillanatban a hüvelybe rejtőzött.

– No fiam, így jár ez a kard. De aztán, mikor kiparancsolod, mondjad is neki: Vágjad kardom!

Megköszönte szépen édesapjának a kardot, lovat. Az öreg királynak kicsordult a könny a szeméből.

– Hát mért rí édesapám? – kérdi a királyfi.

Feleli az öreg király:

– Sose látlak többé fiam.

– Már hogyne látna édesapám!

Összeölelkeztek, megcsókolták egymást, könnyek közt elbúcsúztak.  Felült a királyfi a hatlábú paripára,s a paripa felreppent a levegőbe. Mintha szárnya lett volna, úgy vitte a királyfit toronyirányba.. Egyszercsak hopp, megtorpan a ló, ereszkedik lefelé. Mikor földet ér a lába, elámul a királyfi. Egy olyan szép erdőben volt, hogy a fák mind aranyból voltak. ” Na -gondolja magában-, itt lesz valahol a selyemrét.” Elindult csak úgy gyalogszerrel, a lovat vezette kantáránál fogva..Egyszer meglátta a selyemrét szélét.

Látta, hogy ott a közepében egy szép sátor áll. Megkötötte lovát, és elindult a sátor felé. Mikor odaért, benézett, s hát látja, hogy ott bent a sátor közepáben egy  őszbe vegyült öregember alszik.De a sátor egyik sarka el volt függönyözve. Elhúzza a függönyt, hát mit lát ott? Egy szép aranyágyat,s az ágyban egy leányt, aranyhajjal. Meg sem tudott szólalni a gyönyörűség láttán.  A leány mikor rápillantott, látta milyen délceg ez a királyfi, s ő is rögtön megszerette.

– Én a tiéd, s te az enyém!  Ásó, kapa, és a nagyharang válasszon el egymástól!- mondta a királylány. De ide hallgass, fáradt lehetsz a hosszú úttól, lépjél ki innen, s pihenjél le a sátorban! Le is pihent, azonnal el is aludt. Ahogy ő aludt, az öregember felébredt, látta, hogy egy idegen van a sátorban. Azonnal kihúzza a kardját, fölemeli, hogy vágja le a nyakát. Mikor éppen suhantani akar, akkor jut eszébe: ” Hisz ennek is kardja van, én is aludtam, mikor a sátorba jött, ő is megölhetett volna. Nem bántom, majd ha fölébred, megkérdezem tőle, kicsoda.” Úgy is tett az öreg, leült, és várt, amíg a fiatalember fölébredt. Mikor megébred, megszólítja:

– Hallod öcsém, felelj a kérdésemre! Ki vagy, és mit keresel itt?

A királyfi felül a fekhelyéről:

– Én, ha nem tévedek, éppen téged kereslek. Az apám küldött, hogy van az aranyerdő közepében egy selyemrét, s abban lakik az ő barátja.

– Ejnye fiam, te volnál az én barátomnak, a Veres királynak a fia?

– Igen, én vagyok. Azért jöttem, mert az apám üzenetet kapott, hogy te bajban vagy, de ő már öreg, és engem küldött.

– Jó hogy jöttél fiam, mert már több mint egy éve ostromolnak a boszorkány katonái. Elhoztad az apád kardját, az én kardomnak a cimboráját? Mert tudd meg fiam, akármennyi katonát levág a kardom,ötször, vagy tízszer annyi jön mindíg helyette. Látod azt a nagy hegyet? Ott van a vén boszorkány,az ontja rám a katonaságot. Míg az el nem pusztul, nekem nyugtom soha nem lesz.No de most már ketten leszünk.

Hogy ezt elmondta, megvacsoráztak,lepihentek. Reggel korán keltek, de szerencséjük is volt, mert ahogy a nap bújt fel, jöttek a boszorkány katonái. Úgy jöttek ki a hegyből fogyhatatlanul, mint a víz, mikor nagy forrással jön a földből. Kirepült a két kard a hüvelyből. Volt is dolguk, aprították a katonákat.

Dél felé kezdtek már ritkulni. Ekkor a Veres királyfi megindult a hegy irányába. Előtte a kard vágta a katonákat. Mikor ahhoz a lyukhoz ért, ahol a katonák jöttek ki, úgy gondolta, hogy bemegy, megnézi, mi van ott.  Úgy is tett. Hát mit látott? Egy nagy tágas térség közepén egy szővőszék. Benne ül egy vén öregasszony, akkora orra volt, hogy a földet érte, az orcáján pedig több ránc volt , mint száz asszonynak a szoknyáján. És ez a vén boszorkány valahányszor a vetélőt átaldobta, mindig egy egész század katona állott elő, s adta ki nekik a parancsot:

– Előre a selyemrétre! Öljáték meg azt a vén gazembert!De amikor a század kipottyant, a királyfi kardja suhant egyet, mind a száznak levágta a fejét. A királyfi pedig odaugrott a vén boszorkányhoz , és már adta is a parancsot a kardjának:

– Vágjad kardom azt a szövőszéket, vágjad!

– Jaj, csak azt ne! – rikoltotta a vénasszony, de akkor már késő volt, a kard négybe vágta a szövőszékét.

A boszorkány azon nyomban füstté vált, minden ereje abban a szövőszékben volt. A barlang is elkezdett recsegni, ropogni. Éppen kiért a királyfi, mikor az egész hegy úgy szájjel mállott, mintha soha ott sem lett volna. S mi lett a helyén? Egy olyan szép selyemrét, min az a másik. Mikor ez megtörtént,az ősz öregember előhívta lányát, s odaállította a királyfi elébe.

– Néz fiam, ha szereted, neked adom a lányomat, és vele együtt az egész királyságomat.

Úgy is történt. Papot hívtak, megesküdtek, a Vers királyt is meghívták. Még most is a selyemréten élnek, ha meg nem haltak.