A nagy papucstolvaj éjjel nagy ravaszul mélyen alszik,
így álcázza magát, ezért őrá senki nem gyanakszik.
Mint csecsemő a bölcsőben, horkolászik kosarában,
hogy is lehetne ő tolvaj, ily képpel, s az ő korában?

Hisz a foga is még tejfog, a lába is rövid, gyenge,
össze-vissza lóg a feje, a mozgása ügyetlenke.
Ilyen ő, az én kiskutyám, ártatlanság élő szobra!
Papucstolvaj? Ugyan kérem! Rá se néz a papucsokra.

Akkor ki járt bent a házban, akkor ki járt kint a kertben?
Töprengtem, míg csupasz talppal papucsomat keresgettem.
Az ágy alatt kotorászok, de hiába, nincs ott semmi,
pedig este oda tettem, tehát mindnek ott kell lenni.

S ha tüdőgyulladást kapok, vagy isiászt vagy reumát?!
Az ajtóból vigyorogva hallgatja e morgós dumát.
Gyanakodva nézem, gyanúm lassan-lassan az égig ér,
ő kirohan, én utána: és a kert, mint egy csatatér!

Telis-tele papucsokkal, itt egy fél pár, ott a párja,
téli, nyári keveredve, mintha szellem-táncot járna.
Rám néz: – Gyere, játsszunk, morgós, az örömöt ingyen adják!
Így van,- szólok-, papucs helyett kapsz azért egy pöttyös labdát!