– Mikor Dobót a törökök szorongatták, – így kezdte nagyapó az elbeszélését – egyszer csak a föld színe alatt az alagúton bejutott hozzá egy magyar ifjú.

– A maklári bírótól jövök – mondotta. – Ihol ez a levél, az küldte.

Dobó fogja a levelet, viszi a bástyára (mert lármát hallott ottan), aztán, hogy megnézte, nincs-e nagy baj, felbontotta a levelet. (Nagyapó belenyúlt a zsebébe és kihúzott onnan egy árkus tiszta papirost.)

– Ihol, ezt a levelet bontotta ki Dobó.

– De hiszen ezen nincs egy betű se! – kiáltották a gyerekek.

– Dobó is éppen ezt mondta – felelte nagyapó. – Mutatja a levelet Bornemissza Gergelynek, a mindentudó vitéz diáknak, hát az elmosolyodik.

– Miért mosolyodott el, nagyapó?

– Azért, mert ő el tudta olvasni.

– A semmit?

– Nem semmi ez, gyerekek. Nesze, Pista, tartsad csak oda a papirost a meleg kályhához, majd meglátod egy perc múlva, hogy mit írt a maklári bíró.

Pista odafekteti a papirost a melegre, hát egyszer csak girbe-görbe vonalak látszanak a papiroson.

Nézik, olvassák, hát ez az írás:

„Tisztelt kapitány uram! Értesítem, hogy a törökök éheznek. Nem bírják ki tovább két napnál.”

– Hogyan volt írva ez a levél, hogy csak a meleg nyomta ki a betűit?

– Citrom levével – felelte nagyapó.