Hans Christian Andersen: A két gyertya

A két gyertya
[Total: 0    Average: 0/5]
Volt egyszer egy szép szál viaszgyertya, aki nagyon is jól tudta magáról, hogy mit ér.
–    Viaszból teremtettek, formába öntöttek! – kevélykedett. – Szebb a lángom, mint más közönséges gyertyának, s tovább is égek: kristályüveg csillárban volna a helyem vagy legalább ezüst gyertyatartóban.
–    Gyönyörű élete lehet! – sóhajtott fel mellette a faggyúgyertya. – Engem bizony csak faggyúból teremtettek, de azért én is érek valamit, mindenesetre többet, mint némelyik faggyúgyertya, akit csak háromszor mártanak. Engem nyolcszor mártot­tak, hogy elég vastag legyek. Nem is panaszlom a sorsomat. Tudom, hogy előkelőbb dolog viaszból születni, mint faggyúból, de hát nem rajtunk múlik, hogy minek születünk. Kegyed majd a szobába kerül, a kristálycsillárba, én meg a konyhába, s az sem utolsó hely, hiszen az tartja el az egész házat.
–    Ó! – húzta el a száját a viaszgyertya. – Van a világon fontosabb dolog is az evésnél! Sokkal többet ér a társasági élet. Ha az ember egy ragyogó társaságban maga lehet a legragyogóbb! Ma este bál lesz a házban, mindjárt jönnek értem meg a csa­ládomért.
Ahogy kimondta, már jöttek is érte, de nemcsak őt vitték el, hanem a faggyú­gyertyát is. Maga a ház asszonya vette a kezébe, s a konyhába vitte: egy kisfiú várt ott kosárral a kezében. Krumplival rakták meg a kosarat, almát is tettek melléje; a jószívű háziasszony ajándékozta meg vele a kisfiút.
   Ezt a faggyúgyertyát is vidd haza, kisfiam – mondta végül. – Édesanyád világos virradatig dolgozik, elkel a gyertya nálatok.
A kislánya ott állt mellette, s amikor azt hallotta: világos virradatig, felragyogott az arca.
   Én is fennmaradok ma világos virradatig! – kiáltotta boldogan. – Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!
Csak úgy sugárzott örömében.
„De jólesik ilyet látni! – mondta magában a faggyúgyertya. – Sohasem felejtem el, milyen boldog volt ez a kislány! Ilyet úgyse látok többet.”
A kisfiú beletette a kosarába, ráhajtotta a födelet, s vitte haza.
„Ugyan hová kerülök? – törte a fejét a faggyúgyertya. – Biztosan szegény embe­rekhez, akik talán még réztartót se tudnak adni alám, a viaszgyertyát meg kristálycsil­lárba helyezik, és fénypontja lesz a társaságnak. Előkelő uraságokra szórja a fényét – ó, de nagyszerű is az! Nekem alighanem másképp alakul a sorsom, hiszen csak faggyúból öntöttek.”
Csakugyan szegény emberekhez került, egy özvegyasszonyhoz és három gyerme­kéhez, abba a rozzant kis házba, amely éppen szemközt volt az előkelő úri házzal. Megörült az özvegyasszony, amikor a gyertyát meglátta.
   De szép szál gyertya! – kiáltotta. – Egész éjjel világít majd nekünk. És meggyújtotta.
   Juj! – utálkozott a gyertya. – Közönséges kénes gyufával gyújtanak meg! Bezzeg a viaszgyertyát jobban megbecsülik odaát!
Ott is akkor gyújtották meg a gyertyákat: felragyogtak a termek. Kocsik robogtak a ház elé, előkelő öltözetű báli vendégek szálltak ki belőlük, zeneszó áradt ki az utcára.
„Most kezdődik a bál! – gondolta sóvárogva a faggyúgyertya, s eszébe jutott a gazdag kislány örömtől sugárzó arca. – Ilyet se látok többé!”
De az özvegyasszony legkisebb leánykája egyszerre csak odasomfordált testvérei­hez, megölelte őket, és nagy-nagy titkot súgott a fülükbe:
   Mit gondoltok, mi lesz ma vacsorára? Sült krumpli, úgy ám! – és csak úgy sugárzott a boldogságtól; a gyertya világa éppen az arcába hullott, s a gyertya olyan igazi örömet látott az arcán, mint nemrég az úri házban a gazdag kislányén, amikor így dicsekedett: „Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!”
„Lám, a sült krumpli ér annyit, mint a fényes bál! – gondolta a faggyúgyertya. -Hiszen egyformán örül ez a két kislány, a gazdag meg a szegény!” Még rá is tüsszentett az igazságra, helyesebben szólva sercent egyet, mert egy faggyúgyertyától csak ennyi telik.
Asztalt terítettek, és nekiláttak a sült krumplinak. Ó, de pompás íze volt! Való­ságos ünnepi lakomát csaptak belőle. Még egy-egy almát is kapott mindenki vacsora után, csemegének.
Aztán lefeküdtek a gyerekek, az édesanyjuk megcsókolta őket, s nyomban el is aludtak. De az anyjuk fönn virrasztott: egész éjszaka varrt, hogy megkeresse a három gyermek kenyerét. A szemközti házból átragyogtak a fehér viaszgyertyák, áthallat­szott a báli zene. Fönn a*magasban pedig tündöklöttek a csillagok, egyformán szitálták halvány fényüket a gazdag házra meg a rozzant házikóra.
„Mégiscsak szép volt ez az este! – mondta magában a faggyúgyertya. – Vajon boldogabb volt-e a kristálycsillárban a viaszgyertya? Ezt meg kellene tudnom, mielőtt csonkig égek.”
És a két kislányra gondolt; az egyikre a viaszgyertya, a másikra a faggyúgyertya vetett fényt, mégis egyformán sugárzott az arcuk. Eddig a történet, az okosnak ennyi is elég.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük