Volt egyszer egy piros kabátos, pöttyös katicabogár. Szép nyári reggel mászott felfelé a nagy kőrisfa derekán. Hogy, hogy nem…potty!…beleesett a patakba.

– Patakocska ne temess el, patakocska állj meg cseppet! – könyörgött a pataknak.

De a pataknak sok volt a vize, sietnie kellett, hogy ki ne áradjon, nem állt meg.

– Jaj, végem lesz, elmerülök! – sóhajtozott a kis bogárka. – Ki segít rajtam?

Meghallották a patak partján virágzó birsalmabokrok. – Segítünk rajta – adták szájról-szájra, s sok-sok rózsafehér szirmot szórtak le a patak vizére. Tele lett a patak a táncoló, kemény szirmokkal, s a kis katicabogár sietve kapaszkodott fel egyre. Úgy ült benne, mint kagylóban a gyöngy, s a patak rohant vele tovább.

– Hová kerülök? – sopánkodott a kis bogár, amikor megszáradt egy kicsit piros kabátja.

– Állj meg, patak állj meg, ne vigyél oly messzire, talán sohasem találok haza többet!

De a patak nem állhatott meg. Őt várta a szőke Tisza, a szőke Tiszát a kék Duna, a kék Dunát a Fekete-tenger – sietniök kellett a fürge hullámocskáknak.

A katicabogár nagy félelmek közt csónakázott egyik hullámról le, a másikra fel. Meglátta a patak oldalában lakó rákocska. Kidugta ollóját a lyukból.

– Ülj rá frissen, katicabogár!

– Ó…ó…hisz ollód elvágná a nyakamat. Dehogy ülök rá! – kiáltott felé a bogárka s ijedtében megköszönni is elfelejtette a szíves kínálkozást.

Nemsokára egy zöld béka ütötte fel fejét a vízből. Látta, hogy bajban van a katicabogár.

– Brekeke…a hátamra felülsz-e?

A bogárka fél szemmel arra pillantott, de hirtelen lejjebb lapult a szirom ölén. Eszébe jutott, hogy a béka légypástétommal, meg szúnyogpecsenyével szokott élni. Uramfia!, még légynek találná nézni őt is…s bekapná.

– Istenem, Istenem, de sok veszedelem közt folyik utam – sopánkodott. – Tégy ki a partra, patakocska!

De a patak, az örökké siető patak, vitte magával kérlelhetetlenül.

Virágzó gyümölcsöskertek mellett, zöld mezők és vetések közt haladtak el: majd rájuk borult az erdő hűvös árnya, s hogy a sok vízre hajló ág le nem sodorta hajójáról a kis bogarat, az különös csoda volt.

Egyszerre azonban jobbról is, balról is feldugta fejét két ezüstös halacska, s gömbölyű szájukat rátartották a bogárra. Szemmelláthatóan azon versenyeztek, melyikük nyelje el őt.

– Most már igazán végem van. Uram, irgalmazz szegény fejemnek – búcsúzkodott a világtól a bogárka, s rémületében még a szemét is lehunyta.

Csakugyan…rögtön érezte, hogy valami hideg csap át rajta, azután felfelé emelkedik, aztán lefelé zuhan…végre csendesen feküdt valahol.

– Bent vagyok a hal gyomrában – gondolta borzadva s kis ideig mozdulni sem mert.

Végre mégis nyitogatni próbálta szemecskéit, hát! igaz-e vagy csak álom? Ott feküdt egy piros tulipán gyönyörű kelyhének kellős közepében.

– Talán mégiscsak álom? – Jól megdörzsölte mindkét szemét, hogy jobban lásson…de valóság volt minden.

A tulipán kedvesen ringatta sárgaporos kelyhében, a napsugár melengette hideg testecskéjét, zümmögő méhecskék szálltak el felette. Sőt, nini!…mi dugja ott fel a fejét, a szirom szélén?…egy valóságos és hét fekete pöttyös katicabogár.

De megörült a kis rokon láttára! Majdhogy a nyakába nem borult. De az mégsem lett volna illő ismeretlen létére…hát csak köszöntötte szépen, s elbeszélte neki nagy utazását és annak csodálatos végét.

– Gondolom már, hogy kerültél ide, kedves rokon – szólt a másik bogárka. – A kertész kimerített s Erzsóka ráöntözött erre a kedves tulipánjára.

Ezzel karonfogta bogárkánkat, elvezette a lakásába s szívesen megvendégelte. Ebéd után azonban elszomorodott a mi kis bogárkánk.

– Hogy jutok innen haza, kedves rokon? El sem tudom képzelni merről jöttem!

– Bizony, ebben nem lehetek segítségedre, de mondok egyet. Ha én valamit magam elintézni nem tudok, öregebb és okosabb barátaimhoz szoktam fordulni tanácsért. – Látod azt a letört tetejű jegenyefát? Ott lakik egy öreg gólyapár, ahhoz megyünk tanácsért.

Az öreg gólya éppen piros csőrét élesítgette, amikor odaértek. Nyájasan meghallgatta őket s így szólt:

– Amikor mi tavasszal a telelőhelyünkről hazaindulunk, arrafelé jövünk, amerre mentünk. Úgy tegyetek ti is!

A két bogárka megköszönte a jó tanácsot. Egy kicsit ugyan homályos volt nekik az értelme, de mire leértek a jegenyefáról, kitalálták.

– Merről jöttél, kis rokon?

– Amerről a patak folyik.

– Merre mész hát, hogy haza találj?

– Mindenütt a patak partján, szemben a folyásával.

– Úgy van! Hát induljunk, elkísérlek egy darabon.

Mentek, mendegéltek, jó régecskén ballagtak, de messze mégsem jutottak. Az alkonyati napsugár piros gyermekei már ott játszadoztak a réten, közelgett a fekete fátyolos est, de ők még mindig a kert alatti mezőn jártak. A mi bogárkánknál egyszercsak eltörött a mécses, hullottak könnyei szaporán.

– Miért nincs nekem erős szárnyam, mint a fecskének meg a gólyának? Miért ilyen gyenge a szárnyacskám, mellyel messzire repülni nem lehet?

Éppen egy kiszáradt, magas fa alatt jártak. Tetejéről megszólalt valaki: egy szép, karcsú testű sólyommadár.

– Ha neked gyengék a szárnyaid, erősek az enyémek. Ha te nem tudsz messze repülni, tudok én. Mássz a hátamra! Tollaim közt jól elbújhatsz, le nem esel, ne félj egy cseppet sem!

– Nem fogok félni, sólyommadár. Köszönöm szívességedet.

– Hanem legelőbb mondd meg frissen, hová vigyelek?

– Azt én bizonyosan megmondani nem tudom. Valahol a patak mellett lakunk, ott estem bele egy öreg kőrisfáról.

– Kőrisfáról? – Az a szerencséd, hogy arról estél bele: mert fűzfa, nyárfa, akácfa sok van a patak mentén, de öreg kőrist csak egyet találsz az egész vidéken. Egy nagy kert végében, hol omladozó, régi kőfal húzódik le a patakhoz.

– Az, az! – kiáltott örömmel a bogárka. – Déli órákban sokszor melegedünk a kőfalon.

– Akkor hát búcsúzz, és induljunk.

Elbúcsúzott a két bogár. Megölelték, egy kicsit meg is siratták egymást. Aztán a sólyom lerepült a földre, a katicabogár rámászott, jól elbújt a tapadó tollak között, s a sólyom gyors szárnycsapásokkal felemelkedett. Nemsokára a sólyom csendesen leereszkedett.

– Itthon vagy, katicabogár. Itt a nagy kert, itt a régi fal, ez pedig, amelyre leszálltam, a kőrisfa. Vigyázz a lemászásnál, bele ne ess a patakba!

Ezzel köszönetet sem várva, meglibbentette karcsú szárnyait a sólyom, s eltűnt a magas, kék levegő-égben.

A kis bogár boldogan indult le a kőrisfáról. Dalolni tudott volna örömében, ha dalolni egyáltalán tudott volna. Ennek hiányában, hát csak vígan köszöntött minden útjába eső ágacskát, minden ismerős bogarat. Végre ott mászott az öreg kőris legalján.

– Nem mászok többet rád – gondolta, s bekopogtatott kis lakása ajtaján.

Hej!, volt nagy öröm a családban. Ölelgették, csókolgatták, minden jóval ellátták. Kérdezgették, tudakolták: hol, merre járt? – De ő behúzódott kis vackába s csak annyit mondott:

– Előbb alszom három éjjel, három nap, míg kipihenem utam fáradalmait. Ha felébredek, majd mesélek. Most csak annyit mondok: szép, szép az utazás, de legjobb itthon.

És aludt, aludt három éjjel, három nap.