Skip to content

Alekszej Tolsztoj: A kakas és a kézimalom

    A kakas és a kézimalom
    Élt egyszer egy öregember meg a felesége. Szegények, igen-igen szegények voltak, de annyira szegények, hogy már kenyerük sem volt, amit öreg korukra rágcsálhattak volna. Így hát kimentek az erdőbe, összegyűjtötték a tölgyek alól a makkot, és azt vitték haza, hogy megegyék. Amint eszegették-szopogatták a makkokat, az öregasszony egyet a földre ejtett. A makk a padlórésbe esett és kihajtott. Lassan nőni kezdett a kis tölgy, s már a padlót is feszegette.
    Az öregasszony így szólt az urához:
    – Vágd ki a padlót, hadd nőjön ki alóla a tölgyfa. Így legalább itthon maradhatunk, s nem kell az erdőbe járnunk makkért.
    Ki is vágta az öregember a padlót, a tölgy meg nőtt, növekedett, mindig magasabbra, végül már a mennyezetet is ki kellett vágni, hogy kiférjen rajta. Át kellett ütni a padlást, majd a tetőt is, és végül a tölgyfa olyan magasra nőtt, hogy felért egészen az égig. Amikor elfogyott az utolsó makk is, az öreg felmászott a fára, hogy újabbakat szedjen. Mászott, mászott a magas fán, s egyszer csak felért az égbe. Nézelődött jobbra-balra, hát egy aranytaréjú kakast látott, mellette meg egy kézimalom állt. Fogta az öreg a kakast meg a kézimalmot, és lemászott a földre.
    Az öregasszony elkezdte hajtani a malmot. Hát: egy palacsinta, egy lepény! Ahányat forgatott a darálón, annyi palacsinta meg lepény potyogott ki belőle. Ebből aztán jóízűen megebédeltek.
    Arrafelé járt egy gazdag paraszt, és benézett a szegény házaspárhoz:
    – Tudnátok-e valami harapnivalót adni? Nagyon megéheztem – mondta.
    – Hogyne tudnánk, palacsintát akarsz vagy lepényt?
    Forgatni kezdte a kézimalmot, és rendre estek ki a darálóból a palacsinták meg a lepények.
    A gazdag ember evett, evett, amennyi csak belefért, aztán így szólt:
    – Anyóka, add el nekem ezt a kézimalmot.
    – Nem eladó a malom, nem adjuk el senki fiának!
    De a gazdag ember nem törődött bele, hogy az öregek nem akarják odaadni a kézimalmot, és amikor nem vették észre, kilopta a darálót, és magával vitte. Hej, nagyon elkeseredtek az öregek!
    S lám, egyszer csak megszólalt az aranytaréjú kakas:
    – Ne búsuljatok, gyors az én szárnyam, utolérem a tolvajt.
    Fogta magát a kiskakas és elrepült. Ráült a gazdag ember házának kapujára, és hangosan kukorékolta: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!
    Meghallotta a gazda a kakas szavait, kiadta a szolgáinak a parancsot, hogy fogják meg a kakast, és dobják a kútba. A szolgák meg is fogták, és bedobták a kútba.
    A kakas meg a kút mélyén csak rákezdte:
    – Orrom, orrom, szívd fel a vizet! Csőröm, csőröm, idd ki a vizet!
    A kút vize elapadt, mind megitta a kakas, aztán kirepült a mély kútból, s odaült a gazda házának tetejére:
    – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!
    A gazdag ember haragra lobbant, s megparancsolta a szolgáknak, hogy dobják a kakast a tüzes kemencébe.
    Megragadták a szolgák a kakast, és bedobták a kemence közepébe, ahol óriási nagy lánggal lobogott a tűz.
    Most meg így szólt a kakas:
    – Orrom, orrom, fújd a tüzet! Csőröm, csőröm, öntsd a vizet!
    És a kakas csőréből a tűzre ömlött a kút vize, és nyomban eloltotta.
    A kakas kirepült a kemencéből és bement a gazda hálószobájába:
    – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!
    A gazdag embernek éppen vendégei voltak, és úgy megijedtek a kakastól, hogy kiszaladtak a házból. A gazdag ember utánuk futott, hogy visszahívja őket.
    A kakas pedig ezalatt fölkapta a kézimalmot, és visszarepült vele az öregekhez.

    Pin It on Pinterest