Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy sudár, szép szál erdei fenyő a messzi magas hegyekben. Egy hatalmas szikla peremére sodorta a szél még magkorában. Ott megkapaszkodott, és a kevéske földből meg az esővízből táplálkozva erős fává növekedett.

Gyönyörű fa volt, az arra járók már messziről észrevették, elámultak hatalmas termetén, megcsodálták az erejét, ahogy a kopár szirten áll rendületlenül, dacol az erős széllel, nyáron a zivatarral, télen a hóviharral. A környéken nem volt még egy ilyen szépséges fenyő, a sziklán meg még bokor se nőtt. Egyedül állt ott a szélén, és néha bizony magányosnak érezte magát. Arról ábrándozott, milyen jó volna, ha az ő ágai közt is fészkelne egy-egy madár, a gyökerei közé bevackolná magát valamilyen állat, ahogy az erdő fáinál szokták.

Időnként arra repült egy cinke, csíz, pinty, de a szirten mindig túl erősen fújt a szél, és az apró madarak meg sem próbáltak leszállni a fenyő ágaira. Egyszer arra tévedt egy nyúl, egészen a meredély széléig szaladt. Ám amint a szikláról lepillantott a mélybe, úgy megijedt, hogy visszafutott az erdőbe, hátra se nézett többet. Egy kora nyári napon egy sasmadár repült arra. Épp vadászatból jött jóllakottan, és szeretett volna lepihenni, szundítani egyet. Már messziről meglátta a fenyőt.

– Micsoda pompás fa – gondolta magában –, éppen egy magamfajta sasnak való. Távol van mindentől, könnyű megközelíteni, jó kilátás nyílik az ágairól, és csodás szelek fújnak körülötte.

Le is szállt az egyik ágra a lomb közepén, és elbóbiskolt. A fenyő nagyon boldog volt. Az ágaival körbeölelte, betakargatta a madarat, hogy védje, amíg megpihen. A sas még életében nem aludt olyan jót, mint azon a fenyőn, s onnantól fogva az lett az otthona.

Forrás:Kabóca Lap