Pesó apó kis szamarán hazafelé tartott a vásárból. Zötykölődött a nyeregben, és dúdolgatott valamit. Amint a falu szélén folyó patak fahídjához értek, ösztökélni kezdte a szamarat:
– Gyorsabban, gyorsabban! – És rákiáltott: – Gyerünk, Markó!

Szaporábbra fogta a lépteit Pesó apó szamara, de mire átporoszkált a hídon, a bal hátsó lába patkója beakadt egy hasadékba, és leesett. Úgy villogott a híd deszkáján, mint egy ezüst félhold. A cár nyári palotája felől éppen arra tartott egy aranyozott hintó. Két fekete ló húzta, homlokukon piros csillag, farkuk a földet söpörte.

„-A cár hintaja közeledik” – mondta magában az öregember, és leterelte a szamarát az útról. Lovasok száguldottak el mellette. Szikrázott a föld a lovak patái alatt. Az öregember hosszan bámult a lovasok után, akik a hintót kísérték. Hanem egyszer csak, ha hiszitek, ha nem, az aranyozott hintó megállt a híd kellős közepén. Kinyílt az ajtaja, egy koronás fej hajolt ki rajta, és valamit parancsolt a legközelebbi lovasnak. Az leugrott a lováról, lehajolt, felvett valamit a földről, és odaadta a kinyúló kéznek. Kisvártatva a hintó is, a lovasok is elporzottak a kanyarban, és eltűntek az öregember szeme elől.

– Ugyan mit találhattak a hídon? – dünnyögte csodálkozva Pesó apó, és megcsapkodta a szamarát, de az bizony csak sántikálva baktatott. Pesó apó lekászálódott a nyeregből, megvizsgálta a szamár lábát, és amikor látta, hogy az egyik patkó hiányzik, megcsóválta a fejét, és szomorúan vezette

Markót hazafelé. Kunyhója apróudvarába érve kivette az inge elejéből a zsebkendőbe kötött aprópénzt, megszámolta, látta, hogy nem futja egy új szamárpatkóra, és keservesen felsóhajtott:
– No, most aztán mihez kezdek ezzel a lesántult Markóval?
Pesó apónak volt egy sárga csizmás, borzas farkú, bátor kiskakasa. Hát az csak odaállt a gazdája elé, és így szólt:
– Miért sóhajtozol, Pesó apó? Fel a fejjel! Én láttam, ki vitte el a mi Markónk patkóját. Ne legyen Kukorék a nevem, ha vissza nem hozom!
A kevély kiskakas elindult a cár udvarába. Ment, mendegélt, míg egy folyóhoz nem ért, amelyen sem gázló, sem híd nem volt. Megállt a parton, s gondolkodott erősen, hogyan keljen át. Gondolkodott, töprenkedett, végül így szólt:

– Ejnye, no, hát mit tétovázom én itt?

Azzal nekiveselkedett a borzas farkú kiskakas, kinyújtotta a nyakát, kitátotta a csőrét, és inni kezdett. Kiitta az egész folyót, és szépen átsétált a túlsó partra. Tovább folytatta az útját. Egy sűrű, sötét erdőbe ért. Egyszer csak egy oroszlán termett előtte, és csúnyán rávicsorgott.

– Hé, te két lábon járó csodabogár, ki engedte meg, hogy belépj az én erdőmbe? Fordulj vissza, mert különben bekaplak!
– Szeretném én azt látni! – hetvenkedett a kiskakas. – Tágulj innen az utamból! Az oroszlán kitátotta a száját.
– Ejnye, mordizomadta! – fortyant fel a kiskakas.

– Nem hordod el magad tüstént?

Azzal kinyújtotta a nyakát, belevágta a csőrét az oroszlánba, s egy szempillantás alatt lenyelte. Késő este ért a borzas farkú kiskakas a cár udvarába. Átröpült a kerten, s egy faágra telepedett éppen a cár hálószobájának nyitott ablaka alá.

A cár feje mellett egy üvegasztalkán ott villogott Pesó apó szamarának patkója.
– Kukurikúúú! – rikkantotta a kiskakas, és meglebbentette a szárnyát. A cár összerezzent és kimeresztette a szemét.
– Ki háborgatja felséges álmomat? – mordult fel dühösen.
– Én! – felelte a kiskakas.
– Mit akarsz?
– A patkót!
– Nem adom! Ez hozza meg a szerencsémet! – felelte a cár, fölkapta a patkót az asztalkáról, és a kebelébe rejtette.

Akkor a kiskakas még nagyobbat kukorékolt.
– Meddig akarsz itt kukorékolni? – kérdezte a cár.
– Egész éjjel nem hagylak aludni, ha vissza nem adod a patkót!
– Úgy? – mordult rá fenyegetően a cár, és háromszor összeütötte a tenyerét. Abban a szempillantásban berontott a szobájába kilenc udvaronc, és térdre borultak.
– Mit parancsolsz, felséges urunk?
– Először is: fűtsetek be a nagy kemencébe, ahol az egész hadseregem kenyerét sütik. Másodszor azt parancsolom, hogy fogjátok meg ezt a kiskakast, és vessétek a tüzes kemencébe.

Amint parancsolta a cár, az udvaroncok úgy is cselekedtek. Begyújtottak a nagy kemencébe, s amikor már térdig ért a parázs, belevetették Pesó apó kiskakasát. A kiskakas azonban nem ijedt meg; amint a parázsra lépett, eltátotta a csőrét, és így szólt:

-Folyó vize, gyere ki, oltsd a tüzet ideki! Pusztuljon a parazsa, meg ne égjen Pesó apó kakasa!
Alighogy ezt kimondta, az egész folyó kicsobogott a torkán, és elöntötte a kemencét. Mind eloltotta a parazsat. Másnap reggel épen, egészségesen ugrott ki a kiskakas a kemencéből. Egész nap a kertben sétafikált, a dúló-fúló cár ablaka alatt. Este meg, alighogy őfelsége elaludt, megint nagyot kukorékolt.

– Mi az már megint? – pattant fel a cár. – No, megállj, móresre tanítalak én téged! Azzal megparancsolta az udvaroncainak, hogy vessék a kiskakast a vadállatok ketrecébe, amely tele volt éhes farkasokkal és vérszomjas rókákkal. Nosza, be is vetették, de a kiskakasnak a szeme sem rebbent. Kinyitotta csőrét és így kiáltott:

– Oroszlánom gyere ki, sok a róka, éhes farkas ideki!
Az oroszlán nyomban kiugrott, s egykettőre megfojtotta a rókákat és farkasokat.A kiskakas meg épen, sértetlenül röppent ki a fenevadak ketrecéből.
Harmadnap éjjel megint nagyot kukorékolt a palota nyitott ablaka alatt. A cár végre beadta a derekát, mert látta, hogy senki sem szállhat szembe egy ilyen bátor kiskakassal.

Elővette a patkót a kebeléből, a kiskakas nyakába akasztotta és ráförmedt:
– Itt a patkód! Pusztulj a szemem elől!
A kiskakas hazaindult a falujába, hogy megörvendeztesse a búnak ereszkedett Pesó apót, az oroszlán meg visszatért az erdőbe.