Október utolsó napján a szél aranyszínű leveleket kergetett végig Boróka község utcáin. A házak ablakában apró mécsesek világítottak, a kerítésekről papírdenevérek lógtak, és szinte minden kapu előtt mosolygós vagy éppen félelmetesre faragott tökök sorakoztak.
A falu főterén állt a legnagyobb töklámpás. Akkora volt, mint egy kisebb hordó, a szeme háromszög alakban ragyogott, a szájában pedig hét apró, hegyes fogsor díszelgett. A helyiek úgy tartották, hogy amíg ez a lámpás Halloween éjszakáján világít, addig mindenki biztonságban érezheti magát.
Csakhogy azon az estén valami különös történt.
A lámpás pontosan nyolc órakor kialudt.
– Ez lehetetlen! – kiáltott fel Lili, aki éppen a barátaival, Marcival és Bencével indult édességet gyűjteni. – Hiszen az előbb még világított!
A felnőttek újra meggyújtották a belsejében lévő mécsest. Alig telt el néhány másodperc, a láng ismét kialudt.
A harmadik próbálkozásnál halk, furcsa hang hallatszott a tökből.
– Hűűű… keressétek meg, ami elveszett!
A téren mindenki elhallgatott.
– Ezt hallottátok? – suttogta Bence.
– Valaki tréfát űz velünk – felelte Marci, de azért közelebb húzódott a többiekhez.
Lili viszont észrevett valamit. A tök alatt, a nedves kövön apró, ezüstösen csillogó nyomok vezettek a tér szélén álló öreg kert felé.
– Menjünk utánuk! – javasolta.
A három barát elindult a holdfényes utcán. A kertet magas sövény vette körül, a rozsdás kapu pedig nyikorogva tárult ki előttük. Odabent elvadult almafák, borostyánnal benőtt kövek és egy régi, düledező szerszámoskamra állt.
Egyszer csak valami megmozdult a bokorban.
– Ki van ott? – kérdezte Marci.
Egy apró, fehér alak emelkedett a levegőbe. Lili felsikoltott, Bence pedig majdnem elejtette a cukorkás kosarát.
A következő pillanatban az alak tüsszentett egyet.
– Hapci!
A fehér lepedőszerű figura a földre huppant.
– Jaj, a farkam! – panaszkodott.
A gyerekek közelebb merészkedtek. Egy apró szellem ült előttük, akinek a lepedője tele volt falevéllel, a fején pedig egy félrecsúszott, narancssárga kalap billegt.
– Te beszéltél a tökből? – kérdezte Lili.
A szellem bólintott.
– Pille vagyok. Nem akartam megijeszteni senkit. Csak… elveszítettem valamit.
– Mit vesztettél el? – kérdezte Bence.
Pille lehajtotta a fejét.
– A fénykövemet. Ez egy apró, aranyszínű kő, amely minden Halloweenkor fényt ad a nagy töklámpásnak. Nélküle a lámpás nem tud világítani. Tegnap este még itt volt nálam, de ma reggelre eltűnt.
– És miért nem szóltál valakinek? – kérdezte Marci.
– Mert a szellemeknek nem szabad segítséget kérniük – felelte Pille halkan. – Legalábbis én ezt hittem.
A gyerekek összenéztek.
– Ez butaság! – mondta Lili. – Mindenkinek szüksége lehet segítségre.
Négyen együtt kezdték átkutatni a kertet. Benéztek a kamrába, félrehúzták a lehullott ágakat, és még egy régi virágcserép alá is bekukkantottak. A fénykőnek azonban sehol sem volt nyoma.
Ekkor Bence észrevette, hogy egy fekete macska ül az almafa tetején. A szájában valami apró, aranyszínű tárgy csillogott.
– Nézzétek! – mutatott fel az ágra.
A macska leugrott a földre, majd futni kezdett a kert túlsó végébe. A gyerekek és Pille utánaeredtek. Végül egy kidőlt fatörzs mellett érték utol. A macska letette a tárgyat, és hangosan nyávogott.
A fénykő volt az!
– Megvan! – örvendezett Pille.
Óvatosan felvette a követ. Abban a pillanatban meleg, aranyszínű fény áradt szét a kertben. A lehullott levelek mintha apró csillagokká változtak volna, a bokrok között pedig tucatnyi pici fénygömb táncolt.
– Köszönöm! – mondta Pille. – Egyedül sosem találtam volna meg.
A gyerekek visszasiettek a főtérre. Pille a töklámpás belsejébe helyezte a fénykövet, és a tök szemei azonnal ragyogni kezdtek. A falu főterét narancssárga fény töltötte be.
A felnőttek csodálkozva nézték a különös fényjátékot, de senki sem tudta, mi történt valójában.
Lili, Marci és Bence azonban tudta a titkot.
Attól az éjszakától kezdve minden Halloweenkor hagytak egy kis tálka édességet az öreg kert kapujában. Hátha Pille is arra jár.
És néha, amikor a hold különösen fényesen világított, a tálka mellett három apró, ezüstösen csillogó lábnyom jelent meg.
A mese tanulsága: segítséget kérni nem szégyen, és néha a legnagyobb rejtélyeket is csak együtt tudjuk megoldani.
