A madarak elköltöztek az erdőből, még a cinkék és a varjak is koldulni mentek a városba, csak a láthatatlan szárnyú szél röpködött a didergő fák között. Egyik hajnalon aztán leesett az első hó, s az őzek és a szarvasok hangos sírással siratták a messzi tengereken is túl járó nyarat.
A fák nem búsultak, ők tudták, hogy nem lesz így örökké, nemsokára kitavaszodik, rügyet, virágot, lombot hajtanak, s visszatérnek hozzájuk a madarak is. De egyszer mégis megrémültek. Favágók jöttek az erdőbe, s kivágták a legöregebb fákat. A többiek megsiratták őket, aztán élték tovább szép erdei életüket. Csak egy fiatal tölgyfa szomorkodott továbbra is, mert az ő sudár bátyját is elvitték a favágók. Nem is hallott róla semmi hírt sokáig. Míg aztán tavasszal egy hazatérő cinke reászállott, és így szólott:
– Nagy hírt hozok neked! A városban bekopogtam egy ablakon egy kis morzsáért, s ott láttam a szobában a te szép bátyádat! Megismertem, pedig már nincsenek lombjai, nincsenek ágai, szekrény lett belőle…
A cinke elhallgatott. A fiatal tölgyfa pedig ettől kezdve csak arra vágyott, bárcsak őt is elvinnék a favágók, talán újra találkozhatna a bátyjával…
Ezt álmodta az asztal, s ezt álmodja ő minden éjszaka, mert ő volt a fiatal tölgyfa, s beteljesedett az álma: örökké itt élhet bátyja, a szekrény mellett.