Skip to content

Mészöly Miklós: Virágok beszélgetése

    Virágok beszélgetése

    A boglárka beszélte a búzavirágnak, a búzavirág a zsályának – így tudtam meg Jeszenák Kránicz történetét, érdemes meghallgatni.

    A szőlőhegy aljában – meséli Boglárka –, úgy kora tavasz tájt, egy nap megjelent Jeszenák Kránicz, és beköltözött az üres csőszkunyhóba. Nappal végigjárta a szurdikokat, minden kis nyiladékba bekukkantott, a maradék hó alól előkotorta az avart, néha órákig elbíbelődött egy-egy ilyen apró kupaccal. Sokan azt mondták rá, hogy zenebonás, széllelbélelt – hát csak mondják, én tudom, milyen volt.

    Mikor először rakott tüzet a kunyhó előtt, mindjárt láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Ült csak, a parazsat bámulta, a sistergő szalonnát a kenyere mellé csöpögtette – nem csoda, ha engem se vett észre. Pedig hogy virítottam! Elmúlt egy nap, kettő, és felém se nézett.

    Végre a harmadik nap megállt előttem.

    – Nem fázik a sárga gúnyája?

    – Nem bizony! – nevettem, s kivert a forróság.

    – Mert akkor leülök…

    – Csak tessék…

    Azt hiszem, elpirultam. Így ismerkedtünk össze.

    Ő azontúl is a dombokat járta, én meg szüntelenül azt lestem, hol tűnik fel a kalapja, melyik fordulóban.

    Az egyik este annyi meleg bújt belém, hogy megkérdeztem:

    – Mondd, te Jeszenák Kránicz, nem unod még a szurdikokat? Csak jössz-mész, soha sincsen nyugtod…

    Tudjátok, mit felelt? Elmondom, hogy okuljatok.

    – Egy bogarat keresek, kedves Boglárkám, öt fekete petty van a hátán, őt muszáj megtalálnom.

    – Ó, te szegény, így akarsz te katicabogarat találni?

    S elárultam neki a titkot:

    – Sárga pettyes az a bogár, egyszer az én levelemen aludt, biztos visszajön újra.

    Jeszenák Kránicz nagyon elcsudálkozott. Aztán a botjával karikát rajzolt körénk, s azt mondta:

    – Ha visszajön, nem engedjük el többé.

    S az egyik levélkémet a zekéjére tűzte. Gondolhatjátok, mit éreztem, az egész hegyoldal minket irigyelt.

    Most mégis sírok.

    A kántor az oka. Már a nyár közelgett, olyankor mindig elfog a nyugtalanság. Ő aludt, én meg hallgattam, hogyan horkol. Senki se tudott úgy horkolni, mint ő. Csak húzta-rezegtette – s nekem minden levelem-ágam reszketett a gyönyörűségtől.

    Akkor jött arra a kántor. Kicsit sokat ihatott, mert valami csúf nótát énekelt:

     

    Bo… bogárka… bogárka…

     

    De sehogy se tudta folytatni.

     

    Bo… bogárka…

     

    A bogáncs tudja, miért, addig se állhattam ezt az embert, de akkor végképp meggyűlöltem. Felébresztette Jeszenák Krániczot. Nem szólt az akkor semmit, hanem reggel, amikor fölkelt, elkezdte porolgatni a zekéjét – s az én levélkéim sorban megszürkültek. Nagyon összeszorult a szívem. Csak az vigasztalt, hogy az akác, a bodza is szürke volt – úgy látszik, ilyen tikkasztó melegben mindannyiunknak kijut a porból. Ó, bárcsak jönne egy kis eső, akkor majd csapnánk táncot!

    De arra hiába vártam. Helyette egy zötyögős szekér kapaszkodott fölfelé a szurdikon, gálicos hordót vitt a hegyoldalra.

    Akkor egyszerre megvillant Jeszenák Kránicz szeme; mintha csak ezt várta volna. Felugrott a szekérre, és meglengette a kalapját.

    Sokszor azóta is hallom horkolni, pedig üres a kunyhó.

    Zsálya, Búzavirág – nem tudjátok, hova lett?

     

    – Én ne tudnám? – folytatta Búzavirág. – Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Éppen szundítottam; mikor tűz a nap, olyankor tudok a legjobban aludni. Azt mondják, nevetek álmomban, kár, hogy akkor sose látom magam. A szajkót se láttam, pedig ott röpködött a cseresznyefák közt, az ő kiáltozására ébredtem föl.

     

    Kránicz,
    Kék, mint a gálic!

     

    Sok butaságot fecseg a szajkó, de most mintha megjött volna az esze. Ami kék, az már nem lehet csúnya.

    Akkor vettem észre, hogy ott hajolgat a tőkesorok között, és a leveleket vizsgálja. De úgy ám, mintha mindegyikről verset akarna írni.

    Mindjárt jókedvem támadt. Kicsi hangom van, de azért nekieresztettem:

     

    Kránicz,
    Kék, mint a gálic!

     

    Erre azonnal felfigyelt.

    – Szajkó, gyere ide!

    Én meg visszanevettem.

    – Kránicz, gyere ide!

    Így lettünk barátok. Szép volt. Egész nap táncoltattam magam a széllel, s közben kigondoltam, vajon hány levél lehet még hátra, amit nem vizsgált meg. De hiába, én csak százig tudok számolni – a pászta meg olyan nagy! A végén már ő is olyan sovány volt, mint a tavalyi kóró. Ilyen soványan ült le mellém pihenni, ágat farigcsált – azt hitte, hogy kenyér.

    – Ugyan, nyugodj már – kérleltem –, inkább meséld el, milyen vagyok, ha alszom.

    S rögtön elaludtam a kedvéért. Ő meg elcsavargott. Csak késő este jött haza, fáradtan, biztos várta, hogy vigasztaljam. De én nem, egy szót se – nem bocsátom meg, hogy becsapott!

    – Soha, soha! – zokogtam.

    Tudjátok, mit felelt? Ebből is okulhattok.

    – Nyugodnék én, kedves Búzavirág, de egy bogarat keresek, öt fekete petty van a hátán…

    Hát persze, hogy nevettem rajta.

    – Fekete? Hiszen kék pettyes az a bogár, búzavirágkék!

    Először nem nagyon hitte, de azért elgondolkozott.

    – Ha kék, akkor majd idecsalogatjuk – s rám hunyorított.

    Másnap már egy vincellérforma emberrel járta végig a pásztákat; az ember erre-arra mutogatott, Jeszenák Kránicz meg bólogatott rá. Aztán rézputtonyt kötött a hátára, és az egész hegyoldalt bepermetezte. Most már minden kék volt, még ő maga is.

    Azt gondoltam, örökké így lesz.

    Mégis másképp lett.

    Egy nap olyan eső kerekedett, hogy mind elmosta a kéket a tőkékről, engem is levert a földre, azóta vagyok ilyen nyomorék, nem tudok fölállni.

    És ő sem ismert meg többé. Csak elsétált mellettem, pedig láttam, hogy keres. De nem tudtam szólni, s nem is akartam. Ne lásson engem senki csúfnak, akkor már inkább így halok meg. Le is hunyom a szemem. Úgy látszik, ilyen rövid a nyár.

     

    Az ősz se volt hosszabb – szólt csendben a Zsálya. – Már javában kereplőztek fönt a dombtetőn, mikor Jeszenák Kránicz odaérkezett. Csuda nagy felfordulás volt, éppen takarították a tanyaházat. Mindennek tavalyi mustszaga volt. Szó se róla, szeretem én a tavalyi szagát is, de azt már nem, ha a piszkos levet rám borítják. Csak úgy prüszköltem tőle.

    Egyszer csak hallom, hogy Jeszenák Kránicz megszólítja a gazdát:

    – Ugyan tessék mondani, ki énekel itt ilyen szépen?

    Hát csak nevettek rajta.

    – Lesz majd ének is – mondták –, de az még odább lesz.

    S kezébe nyomtak egy kereplőt, hogy ijesztgesse a seregélyeket. Este mindenki hazament, ő ott maradt éjszakára a filagóriában.

    Ej, gondoltam, ennek se lehet sok helyen lakása; majd jól összefázik, s a végén ő is prüsszögni kezd. Úgy is lett; hajnalra már visszhangzott a filagória.

    – Ugyan ki énekel itt ilyen szépen? – kérdeztem.

    Rögtön odatelepedett mellém.

    – Én volnék – mutatkozott be. – Egy seregély belebújt a zsebembe.

    – Azt el is hiszem! Nem gondolja, hogy egy kicsit lyukas a zekéje?

    – Az ám! – csodálkozott. – Pedig tavasszal még semmi baja nem volt.

    S kidugta az öklét az egyik lyukon.

    – Itt bújt be a seregély, kicsipkedte a gazember…

    S megint rákezdett a tüsszögésre, alig tudta abbahagyni. Mondtam neki, főzzön teát a levelemből, attól biztos meggyógyul.

    – Nem hiszed?

    – Milyen furcsa vagy te! – dörmögte. – Mintha a nővérem volnál.

    – Hiszen hát lehetnék is… – mondtam. – Ráférne a zekédre.

    – De nem lehetne ám – lógatta a fejét. – Egy bogarat keresek, őt muszáj megtalálnom, öt fekete petty van a hátán.

    Akkor rögtön láttam, hogy igazán beteg. Hogy lehet a pirosat a feketével összetéveszteni – hiszen piros pettyek azok! Olyan pirosak, akárcsak én.

    S azontúl mindennap megkínáltam teával, és mindennap jobban ízlett neki. Már alig volt levelem, mint a kóró, megkopaszodtam – mégis ez volt a boldogság.

    De meddig tartott? Éppen csak szüretig.

    Szép volt, jó volt az is, nem mondom, a szedők mind énekeltek, a puttonyosok behordták a fürtöket, hoppon maradtak a seregélyek – nagy, vidám nap volt.

    Csak aztán reggelre megváltozott a világ. A hóharmat úgy belepte a hegyoldalt, hogy egyszerre oda lett a pirosságom.

    Akkor láttam utoljára Jeszenák Krániczot; odajött hozzám.

    – Ne búsulj – mondta. – Most már nyomon vagyok. Valahol elhagytak egy piros szőlőbilinget, odabújt a piros pettyes bogár, a hóban most biztos rátalálok.

    Mit gondoltok, visszajön?

    Azt beszélik, a következő tavasszal ismét ott látták Jeszenák Krániczot a szőlőhegy aljában; de az is lehet, hogy másvalaki volt.

    Pin It on Pinterest