Skip to content

Világ-szépe (török népmese)

    Világ-szépe

    Volt egyszer egy pádisá, ennek meg egyetlen egy fia. Úgy vigyázott rá az apja, mint a szeme fényére, nem volt az a kivánsága, a mit ne teljesített volna.

    Egy álmában megjelenik a királyfi előtt egy dervis, megmutatja neki Világ-szépét és ott kiürítteti vele a szerelem poharát. Mintha csak kicserélték volna azóta a királyfit. Se étele, se itala, álmában nincs nyugodalma, és egyre sáppad, egyre hervad. Orvos orvos után, hodsa hodsaután, de nem ismerik a baját, nem tudják az orvosságát.

    Azt mondja a beteg királyfi az apjának: «Pádisá apám, orvos hodsa nem segít én rajtam, ne is fáraszd őket hiába. Világ-szépe az én bajom, vagy életem vagy halálom.»

    Megijed a pádisá a fia beszédén és az a legnagyobb gondja, hogy kiverje azt a lányt a fia fejéből. «Veszedelem arra még csak gondolni is, kész halál az ő szerelme.» De a fiu egyre sorvad, nincs öröm az életében. Egyre kérdi pádisá apja, hogy mi a szive kivánsága, miben telnék fia kedve. «Világ-szépét felkeresni», ez a fiu örök szava. Gondolja a pádisá, ha nem engedi, elpusztul, és ő lesz oka halálának. Menjen hát a szerelme után, hátha az igaz Álláh megkönyörül rajta.

    Utra kel másnap a királyfi, és hegy oldalon, völgy tövében, nagy sikságon, meredeken, egyre hajtja a szerelme, világhires Világ-szépe. Megy az úton, mendegél, és amint egy tengerparthoz ér az útja, ott vergődik egy szegény halacska a homokban és rimánkodik a fiunak, hogy dobja vissza a tengerbe. Megszánja a fiu a halacskát és amint bedobja a vízbe, három pikkelyt nyujt oda neki a kis hal: «Hogy ha bajba találsz jutni, égesd el e pikkelyeket.»

    Ismét megy az útja nyomán, és amint egy nagy síksághoz vetődik, előtte egy sánta hangya. Kéri a kis állat, hogy lakodalmat ülnek és nem tudja társait utólérni, segítené siettében. Veszi a királyfi a hangyát és oda viszi a társaihoz. Oda ad neki a sánta egy kis darabot a szárnyából: «Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e szárnydarabot.»

    Folytatja megint az útját, tele búval búbánattal, és amint elér egy nagy erdőségbe, hát ott viaskodik egy kis madár egy nagy kigyóval. Kéri a kis madárka a fiu segítségét és egy csapással ketté szelve a kigyó. Három tollat ad oda a madár: «Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e tollacskákat.»

    Ismét fogja vándorbotját és túl hegyeken, túl tengeren, eljut egy nagy városba. Ez volt a Világ-szépe apjának az országa. Megy egyenesen a palotába, a pádisá elé, és Álláh parancsából megkéri a lánya kezét. «Három munkát kell elébb elvégezned – mondja a pádisá – és akkor elmondhatod a kivánságod a lányomnak.»

    Ezzel vesz egy gyűrűt, beledobja a tengerbe és azt mondja a királyfinak, hogy ha három nap alatt elő nem keríti, vége az életének. Gondolkozóba esik a királyfi, eszébe jut a három halpikkely, és amint elégeti őket: «mit parancsolsz szultánom?» előtte a halacska. «Világ-szépe gyűrűje esett a tengerbe, azt keresnéd meg.» Keresi a hal a gyűrűt, de nem találja, másodszorra is lemerül, ismét nem találja; harmadszorra egész a hetedik tengerig száll le, felhoz egy halat, felvágják, hát benne a gyűrű. Odaadja a pádisának, a pádisá meg a lányának.

    Egy barlang volt közel a palotához, tele homokkal meg kásával. «Ez a második munka – mondja a pádisá – hogy a kását kiszedegeted a homokból.» Bemegy a királyfi a barlangba, veszi a hangya szárnyát, elégeti, hát a mennyi hangya csak van a földön, mind a barlangban és fognak nagy szaporán a munkához. Végére járnak még az nap és hivja este a pádisát, hogy kész a második munka is.

    «Még egy harmadikat – mondja a pádisá – és elvezetlek a lányom elé.» Hivat egy szolgáló lányt, ketté vágja a fejét és azt mondja a fiunak: «Igy válik ketté a te fejed is, ha fel nem eleveníted ezt a lányt.» Kimegy a fiu a palotából és gondolkozik, hátha az a madártoll segíthetne rajta. Veszi őket, elégeti, íme előtte a madár és csak ugy lesi a fiu szájából a parancsot. Elpanaszolja a királyfi, hogy micsoda munkát biztak rá.

    Perik közül való volt a madár, felrepül a levegőbe és nem sokára egy kis edény vizzel tér vissza. «Itt a vize mennyországnak, uj életre támad a holt.» Megy a királyfi a palotába, és alighogy bekenik vizzel a lány fejét, úgy feltámad, mintha meg se halt volna.

    Világ-szépe elé kerül a nagy hir, vezetik elibe a királyfit. Ott lakott a lány egy kis márványpalotában, a palota előtt arany-medencze, négy felől folyik bele a viz. Nagy kert a palota udvara, az a sok fa, az a sok szagos virág, az éneklő madársereg, mintha a mennyország kapuja nyilnék meg a fiu előtt.

    Egyszerre csak nyilik a palota ajtaja és úgy elözönli a kertet a világosság, hogy szinte megkápráztatta a fiu szemét. Világ-szépe jelent meg az ajtóban és az a nagy fényesség, két arczának pirossága. Odamegy a királyfihoz, szólna hozzá, de alighogy meglátja a fiu, elájulva összerogy. Magához térítik, beviszik a lány palotájába, és úgy gyönyörködhetik Világ-szépe húri arczán, álma tündér jelenségén.

    «Óh királyfi – kezdi el a lány – Sáh Szulejman fia vagy, te segíthetsz a bajomon. Ott az Ősz-dev nagy kertjében, gránátalma fürtje dalol, ha azt nekem elhozhatnád, örökre a tied leszek.»

    Add a kezed, barát keze, megy a fiu messze-messze. Egyre halad, egyre megyen, hónapokat völgyön-hegyen, síkságon láb nyoma nincsen, a hegyeken útja nincsen. «Óh Teremtőm, te mutass hát igaz utat», sóhajt egyet a fiu, és hol elesve, hol felkelve, egy napnak a nappalában, a hegy aljához vezet útja. Mintha csak itélet napja volna, olyan zsivaj, olyan lárma, olyan különös zaj támad, hogy a hegyek, kövek szinte rengnek belé. Nem tudja a fiu, ellenség-e, barát-e, ember-e, szellem-e, és amint félve tovább halad, egyre nagyobbodik a lárma, füstnek verődik fel a por. Nem tudja, hogy merre menjen, azt meg honnan tudta volna, hogy hat hónapi távolságban ott az Ősz-dev kisebb kertje, és ez a sok zsivaj, lárma, kert kapuja talizmánja.

    Még közelebb merészkedik, és amint meglátja a kisebb kert kapuját, a kapuban sikongó talizmánokat, megpillantja a kapuőrt is. Odamegy hozzá és elbeszéli neki a baját. «Hogy nem ijedtél meg e nagy zajtól – mondja a kapuőr – ez a sok talizmán mind te miattad nyugtalankodik, engem is megijesztettél vele.»

    A gránátfürt után tudakozódik egyre a királyfi.

    «Nehéz dolog azt elérni – mondja az őr – de ha meg nem ijedsz, tán megkaphatod. Három havi út után megint ilyen talizmános helyre jutsz el, ott is egy kert van, annak az őre az én anyám. Valahogy közel ne menj hozzá, várd be, míg ő jön tehozzád. Add át neki tiszteletem, de a bajod csak úgy beszéld el neki, ha kérdi tőled.»

    Indul a fiu a másik kert felé, és három havi járás után olyan rengeteg lármára akad, hogy az előbbi semmi se mellette. Ez volt az Ősz-devnagyobbik kertje, a nagy lárma meg a kapuja talizmánjai. Meghúzódik a fiu egy sziklánál és kis vártatva embert lát meg, de amint hozzá közeledik, hát elaggott vén anyóka, háromszoros harminczacska. Haja fehér akár a hó, szeme veres köröskörül, szemöldöke két hegyes nyil, szemeiben pokol tüze, a körmei két rőfnyiek, az emlői két nagy tömlő, a fogai mint az ásók, két ajka akár egy teknő, a botjára támaszkodik, szipákolgat az orrával, lépten-nyomon prüsszent, köhög, óh-jaj, óh-jaj a nyögése, csoszogtatja papucsait, nem érteni nyafogását. Ez volt a kisebb kertbeli őr anyja, a nagyobb kertnek az őre.

    Odamegy a fiuhoz és kérdi tőle, hogy mi hajtotta erre a vidékre. Mondja a királyfi a fia tiszteletét. «Ej semmiházi – nyögécseli az öreg – hát avval is találkoztál? Tudta az a gonosz fiam, hogy megszánakozom rajtad és azért küldött el hozzám. No hadd végezzek hát veled.» Ezzel fogja a fiut és «Nesze Fületlen» egyet ránt rajta.

    Nem tudja a királyfi, hogy mi történt vele, csak azt látja, hogy rajta van valakinek a hátán. Ránéz, hát se szeme, se füle, összetöpörödött, mint a varangybéka, siet vele a Fületlen. Ha ránéz, kicsiny mint egy féreg, de amint viszi a hátán, olyanokat lépeget, hogy tengernyi helyeket három lépésre ugrik át. Egyszerre csak leteszi a Fületlen és azt mondja: «Bármit hallasz, bármit látsz, vigyázz, hogy meg ne szólalj, mert véged van», és azzal eltünik előle.

    A királyfi, mintha álmot látna, hol a csergedező vizekre, hol az előtte elterülő nagy kertre néz. A kertnek se eleje, se vége, és olyan benne a fa, a virág, meg a sok gyümölcs, hogy párját még nem látta egyiknek sem. Mindenfelől, a merre csak fordul, madárfütty meg fülemüle éneke, mintha dalból állana a levegője. Néz a fiu köröskörül, akár az esze felejtett, belép a nagy kertbe, hát olyan fájdalmas, olyan siránkozó hangok veszik körül, hogy szivrepesztő a ki ráhallgat.

    Gránátfürt az eszében, azt keresik a szemei. A nagy kertnek kellő közepében, közel a vizmedenczéhez, ott egy virágpalotácska, ráaggatva a sok gránát, mintha lámpa világítna. Letép egyet belőle, hát olyan riadalom, oly borzasztó sikongatás: «ember fia éltünkre tört, ember fia minket megölt», hogy alig talált ki a királyfi a kertből.

    «Siess, szaladj!» kiált rá a kapunál várakozó Fületlen, a hátára kapja és pár ugrással tengeren túl vannak. Csak akkor nézte meg a fiu a gránátfürtöt. Ötven gránátalma van rajta, mindegyiknek más-más hangon más éneke, mintha a világ zenéje gyülekezett volna egy helyre. Eljutnak az anyókához, háromszor harminczacskához.

    «Jól vigyázz e gránátfürtre – mondja az anyó – soha se hagyd egymagára. Menyegződ első éjjelén, ha a menyasszonyoddal egész éjszaka hallgatni tudod és nem alszol el, beléd szeretnek ez almák. Akkor aztán nincs mitől félned, minden bajtól megvédenek.» Az anyókától a fiához megy, az még egyszer lelkére köti az anyja szavait és úgy indul ismét útjára, az ő egyetlenegy szerelméhez, világhires Világ-szépéhez.

    Várta a lány nagynehezen, mert megszerette ő is a bátor királyfit és aggodalommal teltek el napjai, hogy valami baj éri miatta a fiut.

    Egyszerre csak zene hallik, ötven gránát más-más hangja, mindegyike más énekkel, szivet nyitó szép zenével. Szalad a lány a királyfi elé és a két sziv egyesültén a gránátfürt úgy elcsilingel, mintha nem is a földön volnának, hanem Álláh túlvilágán. Negyven nap és negyven éjjel folyvást tart a lakodalmuk, a negyvenediken bemegy a királyfi Világ-szépéhez és amint lefeküsznek, ott hallgatják a gránátot. Reggel a nap megszülemlik, és a gránátfürt szerelmével ismét mennek, útra kelnek, a királyfi országába. Ott az ünnep ismétlődik, és örömében a pádisá trónját királyfinak adja, gránátfürtös pádisának.

    Pin It on Pinterest