Skip to content

Mészöly Miklós: Vakarocska

    Vakarocska

    Reggel volt, korán volt, kenyérsütés ideje volt.

    Még a kakas sem kukorékolt, csak egy ébren alvó pacsirta hívogatta a napot a kert végében:

    Dicső, dicső, dicső
    kikelet, kikelet, kikelet,
    kinyílik, kinyílik, kinyílik
    a virág, a virág!

    De lám, nemcsak virág nyílt ki, hanem egy kicsi ablak is. Az ablakban pedig ott mosolygott édesanyám. Ő mindig pacsirtaszóra ébredt, én mindig kakaskukorékolásra. Ő mindig dalolt, én mindig káráltam. Legtöbbet azon kakaskodtam, hogy süssön nekem egy ropogós cipót, amit majd tarisznyába teszek, s ha járom a világot, abból eszegetek. Most éppen azért kelt föl, hogy megsüsse ezt a cipót.

    De nem egyet sütött ám, hanem hármat!

    „Majd a legszebbiket adom a mákomnak – gondolta –, ha megéhezik az úton, azt ropogtassa.”

    És kisietett a konyhába.

    A foszlós kenyértészta már javában dagadozott a kemencepárkányon, egy jókora teknőben.

    Mindjárt munkához látott. Gyorsan feltűrte a rékli ujját, és elkezdte a kenyereket kiszaggatni szép egyformára.

    Hát gyönyörűek voltak! Egyik rangosabban gömbölyödött, mint a másik. Legvégül a teknőt is kikaparta, hogy ami beléragadt, az se vesszen kárba. Abból épp egy kicsi cipó kerekedett, akkora, mint a két öklöm. Édesanyám nevetve paskolta meg ezt a legkisebbet.

    – Ne búsulj, Vakarocska, nem leszel mostoha. Ha nem is a mákom, de majd a madarak csipegetnek belőled.

    És máris perdült a sütőkemencéhez, hogy megnézze, melegedik-e.

    Melegedett bizony!

    Éppen ideje volt, hogy kapja a harizsálófát, és szép simára szétkotorja a tüzet.

    – Úgy! Úgy! – mondogatta közben. – Bükkfaparázs jó parázs, azon sül a jó kenyér.

    De mit ér a parázs, ha nincs káposztalevél?

    S szaladt szaporán a kertbe illatos káposztalevelet szedni, hogy legyen mit a kenyerek alá rakni; úgy aztán majd nem lesz hamus az aljuk.

    Hát alighogy kilépett az ajtón, az egyik kenyér nagy kevélyen így szólt:

    – Én növök a legnagyobbra, én sülök majd ropogósra, éngem raknak tarisznyába. Úgy ám!

    S hogy szavát komolyítsa, még egy hólyagot is kipukkantott büszkén. A két másik kenyér dühösen püffögött rá: – Szégyelld magad, te littylotty! Úgy bugyogsz, mint a kása! Hősködj inkább a kemence lukjában!

    S már majdnem összeverekedtek.

    Csupán Vakarocska nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna? Amolyan vakarék volt, vakarocska, semmi más.

    Nagyok dolgába ő nem kotyog bele.

    Egyszer aztán nyílt az ajtó – s jött édesanyám. Akkor mindjárt csönd lett. Majd azt lesték izgatottan, ki kapja a legszebb káposztalevelet. De bizony egyik se, mert mindegyiknek a legeslegszebb jutott. Akkora levelek voltak azok, mint három fodros szoknya. Még a hajnali harmat is rajtuk gyöngyözött.

    Egyedül Vakarocskának kellett beérnie egy kecskerágta csücsökkel.

    – Megférsz te ezen is – vigasztalta édesanyám. – Icurka cipónak picurka levél jár.

    És zsupsz! – bevetette a kenyereket a sötét kemencelyukba.

    A három nagyot jó mélyre, hadd süljenek kedvükre. Vakarocskát meg az ajtó mellé rakta, egy kicsi fészekbe – ott talán majd nem sül feketére.

    És megnyugodva magukra hagyta őket.

    Hát nagy csend volt a kemencében, rettentő nagy meleg.

    Vöröslött a bükkfaparázs, dagadoztak a kenyerek, majd kidurrantak az igyekezettől. Különösen a kevélykedő cipó nem fért a bőrében.

    – Látjátok, ki vagyok? Látjátok, hogy növök? Mindjárt a fejetekre ülök.

    És fújta, fújta magát fölfelé, mintha a kemence búbját akarná elnyelni.

    No de a többi se volt rest!

    Csak úgy fortyogtak a dühtől meg irigységtől. Már azt se nézték, hova-merre, ahol hely volt, ahol melegebb volt, oda tülekedtek. És közben így sziszegtek:

    – Félre az útból, te mászkos! Takarodj innét, te rücskös!

    De takarodni egyik sem takarodott, hanem csak annál jobban összegabalyodtak. Tiporták egymást – mindegyik a legnagyobb akart lenni. S már nem is a káposztalevélen hemperegtek, hanem a fekete hamuban.

    Vakarocska rémülten kucorgott a fészkében, még szusszanni se mert, nemhogy megmozdulni. Hisz amilyen kicsike volt, egyből szétlapították volna.

    Hát amint ott kucorgott – egyszer csak egy rettentő rottyanás hallatszott!

    Vakarocska borzongva rázkódott össze – azt hitte, hogy itt a világ vége.

    Pedig csak a kevélykedő kenyérnek lett vége.

    A nagy versengésben olyan gyorsan fújódott magasra, hogy menten szétrepedt, s a lágy tészta mind-mind kibuggyant belőle, még az irigykedő szomszédait is telefröcskölte.

    Az egyik a hátára kapott egy púpot, a másik az oldalára – mintha ragya verte volna őket, úgy éktelenkedtek. Mikor édesanyám rájuk talált, nem akart hinni a szemének.

    – Teremtő atyám! – kiáltotta. – Hát ezekkel mi történt? Csúfabb kenyereket sose láttam! Ilyet csak nem adhatok a mákomnak!

    Végül aztán Vakarocskát is kezébe vette – s akkor egyszeribe földerült az arca.

    Az bizony olyan ropogósra sült a kecskerágta káposztalevélen hogy öröm volt ránézni. Még egy formás gyürkét is dudorintott a háta közepén.

    Édesanyám azon melegen megcsókolta a kis cipót, és kendőbe csavarta.

    – Vakarocska szép cipó, te leszel az útravaló!

    És úgy lett. Vakarocskát raktam tarisznyába, avval vágtam neki a világnak, s ha megéhezem, azóta is abból eszegetek ebédre, vacsorára. Ha eljöttök hozzám vendégségbe, titeket is megkínállak belőle!

    Pin It on Pinterest