Ela Peroci: Teli vödör méz

Teli vödör méz
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 1 Átlag: 5]
Enyhe tél volt. Havazott is, meg esett is egyszerre. Csupa locspocs volt a város. Otthon kellett ülnünk naphosszat.
Néztük, hogyan dagasztja édesanya a kenyeret.
– Mikor jön a nagybácsi, anya? — kérdeztük.
– Egy óra múlva itt lesz.
– Mit hoz a nagybácsi, anya?
– Mézet.
– Sokat?
– Egy teli fazékkal.
Anya türelmesen válaszolgatott a sok kérdésre. Tudta, hogy minden gyerek nagyon izgatottan várja a messzi idegen országból érkező nagy­bácsit.
Szép lehet az a messzi idegen ország! A fű zöld, a virágok pirosak, a lep­kék tarkák, a kék mennybolton pacsirták énekelnek, a méhecskék mézet gyűjtenek a virágokon. Van-e édesebb a méznél? Bizony nincsen. A nagy­bácsi azt írta messzi idegen országból, hogy a méhecskék minden évben egy teli vödör mézet gyűjtenek.
– Egy nagy vödör méz!
– Egy vödör teli mézzel!
– Hárman is alig bírják fölemelni!
Már a gondolatra is nyalogattuk az ujjunkat, aztán az ablakhoz szalad­tunk, a párkányra támaszkodva lestük, jön-e már a nagybácsi.
– Vonattal jön?
– Repülőgépen?
– Robogón?
– Talán biciklivel.
– Lehet, hogy gyalog.
– Pszt! Pszt! Jön valaki!
Kopogtak a léptek, de elhaladtak az ablak alatt. Az üveg megharmatosodott az odanyomott orrok leheletétől.
– Anya, milyen a nagybácsi?
– Magas és sovány.
– Van bajusza?
– Nagy fekete bajusza van.
Hosszú karú, hosszú lábú bácsit rajzoltunk a párás ablaküvegre, bajuszt is kanyarítottunk neki, aztán kórusban énekelni kezdtünk:
Jön a bácsi, nagy a bajsza, 
olyan, mint egy karcsú harcsa.
Az idő egyre nőtt, hosszabbodott, már betöltötte az egész konyhát, nem is fért bele, széttolta a falakat. A négy gyerek akkora volt benne, mint négy kicsi pontocska. Jókedvében a falióra is egészen meghízott, mind a négyen egyre csak az órát bámultuk. Sárgaréz ingája ide-oda bólogatott, mindig egyformán, és egyre ugyanazt mondogatta:
– Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
Lehunytuk a szemünket, már nem beszélgettünk, nem is hallottunk semmit. Másodpercek, percek, órák, napok… Olyan gyorsan múlnak, mint a villám cikázik, vagy olyan soká tartanak, mint az örökkévalóság.
Aki vár valamit, annak hallgatnia kell az idő múlását:
– Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
Minél türelmetlenebbek vagytok, minél nyugtalanabbul várjátok, hogy már itt legyen, annál hosszabb a dala:
– Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
Az idő még mindig csak nőttön-nőtt, mi, gyerekek, meg még mindig egyre apróbbak lettünk. A legkisebb Annácska volt, ő szinte már el is veszett az örökkévalóságban.
Az utolsó pillanatban elkiáltotta magát:
– Anya! Anya!
— Itt vagyok. Mosakodjatok meg! — felelte anya, és behozott egy nagy lavór vizet.
Anya mosolya nyomán az örökkévalóság véget ért, mi apró pontocs­kákból újra gyerekek lettünk, a konyha falai közelebb kerültek egymás­hoz. Meleg kávé, friss kenyér illata szállt a konyhában. A nyelvünk is meg­oldódott, a fülünk is kinyílt.
– Adjátok ide a szappant! – kiáltotta Annácska. Azonnal odaadták neki, mert ebben a házban mindenki a legkisebbnek és leghangosabbnak fogadott szót.
Sorra szépen megmosakodtunk, anya felöltöztetett és megfésült ben­nünket. Aztán leültünk a padra. Csak úgy ragyogtunk a tisztaságtól!
Szép gyerekeim vannak – örült nekünk édesanyánk -, ideje, hogy jöj­jön már a nagybácsi, és lássa őket. – Tiszta kötényt kötött maga elé, meg­állt egy percre a tükör előtt. – Remélem, a bátyám nem veszi majd észre, hogy megöregedtem. -‘Aztán leült a fásládára.
Hallgattuk a csendet.
– Tik-tak-tik…
A falióra azonban most nem ért mondókája végére, az előszobában lép­tek koppantak, halk kopogtatás az ajtón, belépett a nagybácsi.
Akkora nagybácsi volt, mint – a kisujjam. Kezében egy csöppnyi fazék méz.
– Kóstoljátok meg. Jó édes – mondta.
Fáradt volt nagyon, de ez nem is csoda, hosszú utat tett meg, annyira elálmosodott, hogy el is aludt az asztal mellett, mielőtt még anya oda- tehette volna eléje a kávét meg a kenyeret.
A gyűszűnyi méz Annácska ujjára kenődött. Lenyalta. Nekünk nem is jutott belőle.