Skip to content

Zelk Zoltán: Tavaszi mese

    Tavaszi mese

    Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.

    – Én megöntözöm a göröngyös földet – mondta a felhő. – Várnak is már az emberek.
    – Hát még engem! – dicsekedett a kis Szellőcske. – Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!
    Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Amikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.

    – Ki-ki a maga dolgára – mondta a felhő méltóságosan, s már suhant is a mezők felé.
    – Sok szerencsét! – kiáltott utána Szellőcske.
    Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
    – Ha már itt vagyok a kéménynél – gondolta magában –, hozzá megyek előbb.
    Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
    – Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.

    Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:
    – Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
    Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
    – Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is – tette hozzá sóhajtva.
    Szellőcske megsimogatta a kéményt és továbbrepült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. – Ez lesz az – gondolta –, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
    Odaköszönt hát az ereszaljának.
    – Honnan jössz, Szellőcske? – kérdezte az tőle.
    – Találd ki.
    – Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
    – Azt én!
    – Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
    – Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
    Szomorú lett erre az ereszalja.
    – Nem érem én már azt meg – sóhajtotta. – De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!

    Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
    – Akarsz-e fecskelakókat? – kiáltott át az öreg ereszalja.
    – Hogyne akarnék! – örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
    – Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék… – susogta vékony kis gallyaival boldogan.
    Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
    – Látod, Szellőcske – mondta most az öreg ereszalja –, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.

    Szellőcske megsimogatta az öreg eresz­alját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.
    Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.

    Pin It on Pinterest