Skip to content

Benedek Elek: Tamás kocsis

    Tamás kocsis

    Egyszer volt egy szegény ember s annak egy fiacskája. Még ölbeli volt a gyermek, s meghal a szegény ember meg a felesége, s árván maradt a fiúcska, apa nélkül, anya nélkül, minden nélkül.

    A falubeliek adtak neki ételt-italt, dajkálták isten nevében. Hanem mikor kilencesztendős volt a fiú, akkor már meg tudta gondolni, hogy két kezével is megkereshetné a kenyerét.

    Elbúcsúzott a falubeliektől, s indult toronyirányban, hogyha valahol szolgálatot találna. Még túl sem volt a falu határán, találkozik egy gazdaemberrel, s ez megkérdi tőle:

    – Hová, merre, fiacskám?

    Mondja a fiú:

    – Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram.

    – No, ha szolgálatot keresel, jó, hogy találkozunk, mert én meg szolgát keresek. Gyere, fiam, szegődj be hozzám, csak egy öreganyám van, senki más nincs a háznál, s aztán nálam csak három nap egy esztendő.

    Megörült a fiúcska, ment a gazdaemberrel, azt sem kérdezte, hogy mi lesz a bére. No de a gazdaember megkérdezte:

    – Hát aztán, édes fiam, mi bért adjak egy esztendőre?

    Azt mondja a gyermek:

    – Ne adjon nekem semmit, bátyámuram, csak ételem, italom legyen elegendő, holtig elszolgálok kigyelmednél.

    Jól van, gondolta magában a gazdaember, s közben szépen hazaértek. Mondja otthon az anyjának:

    – Na, öregszülém, fogadtam szolgát.

    Megnézi az öregasszony a fiút, s azt mondja:

    – Bizony nem szolgát fogadtál te, édes fiam, mert az a gyermek még előbb-utóbb urad lesz neked.

    – Ugyan bizony, édes szülém – mondja a gazdaember -, mit gondol kigyelmed, hogy ez a szegény gyermek, akinek sem apja, sem anyja, semmiféle nemzetsége, az én uram legyen valaha?

    – Jól van, jól – dünnyögött az öregasszony -, majd elhiszed, ha meglátod.

    Tovább ezt a beszédet nem folytatták, leültek az asztalhoz, adtak a gyermeknek ételt-italt elegendőt, hanem annyit megevett, hogy három nagy ember sem ehetett volna többet.

    Mikor a vacsorának vége volt, kérdi a gazda:

    – No, édes fiam, eszel-e még?

    – Nem én, gazduram, mert én jóllakám, ha még volna, béraknám.

    – No bizony, ha béraknád, csak egyél, fiam, én nem sajnálom. Ugye, kend sem, édes szülém?

    – Nem, fiam, nem – mondta az öregasszony, s tett az asztalra túrót, szalonnát, ropogós cipót s minden jót, ami volt.

    Mind egy falásig megette a gyermek, amit elejébe raktak.

    – No, fiam, eszel-e még? – kérdezte a gazda.

    – Nem, gazduram, nem. Én bizony jóllakám, s ami volt, azt bérakám.

    – Ha jóllaktál, feküdj le!

    Lefeküdt a gyermek, de már pitymallatkor föl is keltette a gazda, s vitte ki a mezőre kapálni. Beállította egy földbe, s mondta neki.

    – Kapálj, fiam, amíg látsz, estig haza se jöjj!

    Hát hiszen kapált is a fiú, de annyit, hogy negyven ember se kapálhatott volna többet. Kimegy este a gazda, nézi, hogy mit csinált a fiú, a szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól.

    Mondta is otthon az édesanyjának:

    – No, édes szülém, nemhiába eszik sokat ez a gyermek, de bizony sokat is dolgozik.

    Aközben elmúlt a három nap, kitelt az esztendő, s kérdi a gazda:

    – Hát, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e nálam még egy esztendőre?

    – Itt biz én, bátyámuram, ha kigyelmed is úgy akarja.

    – Jól van, fiam, csak maradj, de mondd meg, mi bért kívánsz, nehogy aztán a végin meg ne értsük egymást.

    – Ne féljen, gazduram, nem kell nekem semmi, csak ételem-italom legyen elegendő.

    Ott maradt második esztendőre is, és az is csak elmúlt hamarosan. Akkor megint mondja a gazda:

    – No, fiam, kitelt az esztendő, itt maradsz-e nálam, vagy továbbmégy?

    – Nem megyek én semerre, gazduram, ha kigyelmed is meg az öreganyám is úgy akarja.

    Azt mondja az öregasszony:

    – Csak maradj, édes fiam, én nem bánom, hanem mégis mondanád meg, hogy mi bért kívánsz, mert mi bizony nem kívánjuk ingyen való szolgálatodat.

    Ismét csak azt mondta a gyermek:

    – Nem kívánok én semmit, csak ételem-italom legyen elegendő – s ott maradt a harmadik esztendőre is.

    Hanem mikor a harmadik esztendő kitelt, mégis meggondolkozott, hogy ő már fickólegény is volna már vagy mi, nem ülhet mindig egy helyben, elmegy tovább szerencsét próbálni.

    Kérdi utolsó este a gazda:

    – No, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e jövő esztendőre?

    Felelt a fiú:

    – Majd megmondom, gazduram, ha jóllakom.

    Mondja a gazda az anyjának:

    – Ennek a mi szolgánknak adjon jó vacsorát, édes szülém, mert úgy vettem észre, hogy nem akar itt maradni. Nekem azt felelte, hogy csak akkor mondja meg, ha jóllakott.

    Bezzeg, hogy adtak jó vacsorát. Felraktak az asztalra minden jót, ami volt. Jóllakhatott volna egy vendégsereg. Mikor aztán a vacsorának vége volt, kérdi az öregasszony:

    – Hát, édes fiam, mit gondoltál, elmégy-e tőlünk, vagy itt maradsz?

    Azt mondja a fiú:

    – Ne haragudjék, lelkem öreganyám, de több esztendőre nem maradok itten. Elmegyek, hogy lássak országot-világot.

    – Jól van – mondja az öregasszony -, eredj, édes fiam, szerencse kísérjen minden utaidban. De már most csakugyan mondd meg, mit fizessünk háromesztendei szolgálatodért?

    – Ne fizessen semmit, lelkem öreganyám, ételem-italom volt itt elegendő, egyéb nem is kellett.

    – De már én nem kívánom ingyen való szolgálatodat – mondja az öregasszony. – Adok mindennapra legalább hét garast, fogadd el szívesen.

    Ott mindjárt ki is számították, hogy kilenc napra hány garas jár. Úgy számították, hogy hatvanhárom garas. Hát éppen jól számították!

    Lefizették a hatvanhárom garast, adtak neki még egy bivalybőr nadrágot, s azzal útnak eresztették.

    Elindult a legény (mert most már jó nagy legényecske volt), ment hetedhét ország ellen, egyenesen Magyarország kellős közepébe.

    Hét napja ment már, s nem talált útjában sem falut, sem várost, csak hetedik nap este ért egy rengeteg nagy erdőbe. Ott nagy fáradtan lefeküdt egy fa alá, s elaludt.

    Hát azon az éjen azt látta álmában, hogy azon az úton, amelyen elindult, vissza ne menjen, mert hogyha visszamegy, elveszti a hatvanhárom garasát, de még a bivalybőr nadrágját is, csak menjen előre, keresztül a nagy erdőn, s ha kiért az erdőből, forduljon jobb kézre, balra világért se. Ott meglát egy királyi palotát, menjen oda egyenesen, felfogadják bizonyosan, mert éppen most csapta el a király a parádés kocsisát.

    Indult egyenesen a királyi palotához. Ott a kapu előtt megállott, s kérdi az istrázsát, hogy van-e szüksége a királynak szolgára.

    – Bizony van, öcsém – mondta az istrázsa -, éppen jókor hozott a szerencse, mert a király most csapta el a parádés kocsisát.

    Fölmegy a palotába, bevezetik a király színe elé, s mondja, hogy hallott, amit hallott, fogadja fel őt a király parádés kocsisnak, bizony nem bánja meg.

    – Jól van, fiam – mondta a király -, látom, hogy szemrevaló legény vagy, de tudsz-e bánni lóval?

    Feleli a legény:

    – Nemigen próbáltam, felséges királyom, de most megpróbálom.

    Hát a király felfogadta, levitte mindjárt az istállóba, s ott azt mondta a legöregebb kocsisnak, hogy míg ez a legény beletanul, addig csak ő legyen a parádés kocsis. Ennek az új kocsisnak pedig a legalávalóbb lovakat adják kezére. Hadd lám, mire tud menni azokkal.

    Mindjárt kezére adták a legalávalóbb lovakat, a hozzá való szerszámokat: kefét, vakarót s mindent.

    De hogy szavamat össze ne keverjem, minden kocsisnak külön istállója volt, s egy-egy kocsisnak három szál gyertyát adtak éjszakára.

    A többi kocsis mind meggyújtotta estére a gyertyákat, de az új kocsis nem, és mégis olyan szertelen világosság volt az ő istállójában, hogy a csuda ölte meg a legényeket, miféle ördöngös mestersége lehet az új kocsisnak.

    Mindjárt összesúgtak-búgtak a cselédek, hogy bizonyosan összegyűjti a gyertyákat, s jó pénzért eladja. Fel is ment a legöregebb kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy az új kocsis nem lehet becsületes legény, mert soha egy szál gyertyát sem gyújt, s mégis rettentő világosság van az istállójában.

    „Hm – gondolja a király -, ezt már csak megnézem, hogy mi lehet.” – Lemegy éjszakának idején az istállóba, s hát csakugyan olyan világosság van ott, hogy majd megvakult belé, pedig egy szál gyertya sem égett.

    De volt, ami volt csudálatos ebben, csak akkor ámult-bámult igazán a király, mikor a lovakat látta. Szebb volt egyik a másiknál, ragyogott a szőre valamennyinek. Megy a többi istállóba, nézi ott is a lovakat, s hát a kutyának való volt mind.

    Hej, megmérgelődött a király. Hiszen csak még egy rossz szót halljon erre a legényre. Amennyi lova volt, mind az ő kezére adta, s most már csakugyan megtette parádés kocsisnak.

    No, telik-múlik az idő. Mondja egyszer a király a feleségének:

    – Hallod-e, feleség, befogatok a parádés kocsissal, hadd lám, mit tud.

    – Az bizony jó lesz – mondja a királyné -, próbáljuk meg.

    Egyszeribe leküldik az inast az istállóba, üzenik a kocsisnak: fogjon be hat lovat a parádés hintóba.

    – Jól van – veti oda a kocsis -, tudtam én azt már előtted.

    Visszamegy az inas, s jelenti a királynak, hogy a kocsis milyen gorombán felelt. Nagy haraggal mondta: jól van, tudtam én azt már előtted.

    – Hadd haragudjék – mondta a király -, majd megbékül a maga kenyerén.

    Eközben a kocsis kihúzza a hintót a szín alól, jól megvizsgálta a kerekeket, kerékszöget, tengelyt s mindent. Aztán kivezetett az istállóból hat aranyszőrű paripát. Hanem az ördögadta legénye mind a hat lovat megfordítva fogta be.

    Látja ezt a király az ablakból, megcsóválja a fejét, hívja a királynét is, hadd nézze, mit csinál az ő legényük.

    – Bolond ez a legény, feleség – mondja a király.

    – Hadd csináljon úgy, amint neki tetszik – mondja a királyné -, majd meglátjuk, hogy indítja el így a lovakat.

    Azzal lementek, felültek a hintóra, egy szót sem szóltak a kocsisnak, csak várták, hogy mit csinál.

    Hát bizony az azt csinálta, hogy felszökött a bakra, kieresztette az ostorát, nagyot rittyentett, hogy rengett belé az udvar, s uccu neki, kitáncolt a hat ló az udvarból olyan módosan, mintha csak fejjel előre lettek volna fogva, s ahogy a kapun kiértek, repültek a hintóval sebes szélnél is sebesebben.

    De bezzeg megcsodálta ezt mindenki, aki látta. Nagy híre ment a kocsisnak mindenfelé, s örült a király is, hogy neki olyan kocsisa van, amilyen nincs több kerek e világon. Ahogy hazaértek, a király nagy örömében egy véka aranyat ajándékozott a kocsisnak. A királyné pedig azt mondta, csak menjen fel hozzá reggel a palotába, majd ő megajándékozza valamivel.

    Fölmegy reggel a kocsis a királynéhoz, s a királyné adott neki három arany hajszálat, s azt mondta:

    – Tedd el, fiam, ezt a három hajszálat, s vigyázz jól rájuk, mert ezek neked mindig igazat jelentenek, ha nem tudnád, mit cselekedjél.

    Megköszöni az ajándékot illendőképpen a kocsis, azzal lemegy az istállóba, ott elkúrálja a lovakat.

    Hát egyszer csak jön az inas az üzenettel, hogy fogjon be mindjárt, azt parancsolja a királykisasszony.

    Befog a kocsis éppen azonmódúlag, mint azelőtt való nap, s meghordozza a királykisasszonyt is. Mikor visszajöttek, kérdi a király:

    – No, édes leányom, hogy esett a kocsikázás?

    – Jólesett édesapám – felelt a királykisasszony -, csak azt szeretném tudni, hogy mi a neve a kocsisunknak.

    Azt mondja a király:

    – Én csak annyit tudok, leányom, hogy Tamásnak hívják, a másik nevét bizony nem kérdeztem, amikor beszegődött.

    – Hát ha nem tudja, édesapám, akkor adok én neki nevet. Legyen az ő neve Oktalan Tamás, mert ilyen bolondul nem láttam még bánni lóval, pedig már sok kocsis megfordult az udvarunkban.

    Jól van, ez ennyiben maradt.

    Másnap reggel kimegy Tamás az udvarra, az istálló előtt egyet s mást eltisztogat, söpörget, de a királykisasszony is ott könyökölt az ablakon, s lekiált onnan:

    – Tamás!

    Néz Tamás erre-arra, mindenfelé, s nem lát senkit.

    Lekiált a királykisasszony másodszor is:

    – Tamás!

    Tamás csak néz mindenfelé, hogy ugyan ki szólítja őt, de nem látott senki lelket.

    Harmadszor már azt kiáltja a királykisasszony:

    – Oktalan Tamás!

    Most már Tamás egyenest az ablakra nézett, s úgy a királykisasszonyon felejtette a szemét, hogy az csak elfehéredett, mint a fehérített vászon, s mindjárt visszahúzódott az ablaktól.

    Még ez órában halálos beteg lett a királykisasszony, hanem hogy mi okozhatta hirtelen nagy betegségét, a leghíresebb doktorok sem tudták kitalálni. Eleget faggatta a király s a királyné:

    – Minek vagy a betegje, édes leányom?

    De a királykisasszonynak a szavát sem lehetett venni, csak fehéredett, hervadozott szegény. Volt az udvarban egy öreg banya, aki még a királynak volt a dajkája, ez egyszer bemegy a királyhoz, s mondja:

    – Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én azt gondolom, hogy a királykisasszony szerelem betegje, s meg nem gyógyul addig, míg annak, akit szeret, felesége nem lesz.

    Mondja a király a feleségének, hogy mit hallott az öreg banyától, hátha igaza lesz.

    – Biz az igaz lehet, édes uram – mondja a királyné.

    Vallatóra fogták mindjárt a leányt: mondja meg, kit szeret, ne szégyellje tőlük. Az a leány sorsa, hogy előbb-utóbb főkötő alá kerüljön.

    Előveszik, kérdezik, faggatják, de a királykisasszony nem vallotta meg, hogy kit szeret. Azt mondta: inkább meghal, mégsem mondja meg senkinek.

    Búsult a király s a királyné is. Sírás volt éjjelük-nappaluk, hogy ím, most kifogynak egyetlen leányukból. Összehívatták valahány bölcs ember volt az egész országban, hogy ezek adjanak tanácsot.

    Összejöttek öreg bölcs emberek, táltosok, jövendőmondók, éjjel- nappal tanakodtak, s egy sem tudta kitalálni, hogy kit szerethet a királykisasszony.

    Ismét bemegy az öreg banya a királyhoz, s mondja:

    – Felséges királyom, az a sok bölcs ember hiába tanakodik, mert úgysem találják ki, hogy kit szeret a királykisasszony. De én akármi legyek, ha nem valamelyik udvarbeli legénynek a betegje. Én azt tanácsolom felségednek, hogy öntessen egy aranytulipántot, azt tegye ki az udvar közepén egy asztalra, sétáltassa el a tulipánt előtt, ahány legény van az udvarában, s amelyik előtt kinyílik a tulipánt, annak a betegje a királykisasszony.

    – Jól van – mondja a király -, nem hinném, hogy így legyen, de megpróbálom.

    Még aznap öntetett egy aranytulipántot, az udvar közepén kitette egy asztalra, azzal előrendelte mind az udvarbéli legényeket, hogy sétáljanak el a tulipánt előtt.

    Ottan sétáltak minden rendű és rangú legények, úrfiak és cselédek, s hát amint Tamás kocsis elsétált a tulipánt előtt, abban a szempillantásban kinyílik.

    Hej, uram, teremtőm, szörnyű haragra gerjedt a király. Hogy az ő leánya egy kocsislegényt szeressen! Ment föl a palotába, s kérdezte a leányát:

    – Leányom, édes leányom, igaz-e, hogy Tamás kocsist szereted, s az ő betegje vagy?

    Felelte a királykisasszony:

    – Igaz, igaz, lelkem édesapám, s meg is halok, ha az övé nem lehetek.

    – No hát inkább halj meg! – mondta szörnyű haraggal a király. – De meghal az a hitvány parasztlegény is!

    Hiába sírt-rítt a királyné, hiába könyörögtek az udvarbéli fő-fő emberek, szörnyű nagy haragjában elevenen befalaztatta a leányát, s hívatta a hóhért, hogy Tamás kocsist akassza fel.

    No, hanem Tamás is észrevett valamit, s amíg előkerült a hóhér, elszelelt az udvarból. Ment szegény feje, azt sem tudta merre, tele volt a szíve nehéz búbánattal, mert ő is szerette a királykisasszonyt.

    Mind azon tűnődött, azon bucsálódott, hogy s mint tudja kiszabadítani a királykisasszonyt szörnyű sírjából.

    Ment, mendegélt, beért egy rengeteg nagy erdőbe, s ottan talált egy kicsi házat.

    Benéz oda, vajon ki lakik ott? Ott bizony egy öregasszony lakott, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszönt neki illendőképpen:

    – Adjon isten jó estét, öreganyám!

    – Adjon isten, édes fiam. Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

    – Hej, lelkem öreganyám – mondja Tamás -, én halál ellen bujdosok.

    Azzal elmondja az ő szomorú történetét.

    Azt mondja az öregasszony:

    – Ne búsulj, fiam, nesze, adok neked egy kalapácsot, ez majd összerontja azokat a kőfalakat. Neked csak azt kell mondani: „Üssed, verjed, kalapácsom!” Egyéb gondod ne legyen. Hanem előbb menj el még a nénémhez, nem messze lakik innen, az is ád valamit.

    Megköszönte Tamás az öregasszony nagy jóindulatát, s ment a másik öregasszonyhoz. Annak is elpanaszolta az ő szomorú történetét, s ez az öregasszony adott neki egy aranyvesszőt.

    Azt mondta:

    – No, fiam, akárhol jársz, hegyen-rónán, ha bajba kerülsz, csak sújtsd meg ezzel a vesszővel a földet, s mindjárt akkora víz fakad a helyén, akárcsak a Duna. Hanem most menj el még a nénémhez, aki nem messze lakik innen, az is ád valamit.

    Ment egyenest a harmadik öregasszonyhoz, de már annak a házát egy hétfejű sárkánykutya őrizte. Ahogy meglátja Tamást, nekiugrik, de áldott szerencséjére észrevette az öregasszony, s kikiált az ablakon:

    – Hogy a farkasok egyenek meg! Nem látod, hogy vándorlólegény?

    A kutya egyszeribe megjuhászodott, s Tamás bement a házba.

    – Ne is mondd, hogy miben jársz – fogadta az öregasszony -, tudom, hogy a húgom igazított ide. Azt is tudom, hogy halál ellen bujdosol. Hát csak ne búsulj, édes fiam. Adok neked egy kardot, s ennek csak azt kell mondani: „Kard, ki hüvelyből!” S ha annyi ellenség támad rád, hogy ég és föld belefeketedik, akkor is megvéd ez. Most pedig fordulj vissza, fiam, ha jól sietsz, a királykisasszonyt még életben találod.

    Megfordul Tamás, nyaka közé vette a lábát, szaladt vissza, s mire éjfélt ütött az óra, odaért ahhoz a tornyocskához, amelyikbe a királykisasszonyt falazták, szólt mindjárt a kalapácsnak:

    – Üssed, verjed, kalapácsom, hogy reggelre egy kő se maradjon a máson, s mondd meg a királykisasszonynak, hogy jöjjön utánam. Elmentem erre s erre, rengeteg erdőbe, ottan majd megtalál egy öregasszonynak a házában.

    Azzal Tamás, nehogy a strázsák észrevegyék, visszafordult a rengeteg erdőbe, a kalapács pedig miszlikbe verte a tornyocskát, s megmondta a királykisasszonynak, hogy mit üzent Tamás. Mire hajnalodott, a királykisasszony ott volt az öregasszony házában. Hej, istenem! Volt öröm! Most már övék a világ. Úgy elmennek, hogy hírüket sem hallja senki.

    Az ám, de reggel, mikor felébredt a király, kinézett az ablakán, s látja, hogy híre-pora sincs a tornyocskának. Összehívatja nagy haraggal az udvarbélieket, vallatja, hogy ki szabadította ki a királykisasszonyt. De vallathatta, nem tudott senki semmit. Akkor előállott egy jövendőmondó, s azt mondta:

    – Felséges királyom, ez a Tamás mestersége, más ezt nem tehette. De mondom is felségednek, hogy ezzel a legénnyel ki ne kössön, mert ha az egész ország népével ellene megy, akkor sem bír vele, s meglátja felséged, hogy előbb-utóbb ő lesz az úr ebben az országban.

    Hiszen egyéb sem kellett a királynak. Hogy ő ne bírjon egy hitvány kocsislegénnyel! Mindjárt trombitát fúvatott, dobot veretett, s indult nagy sereggel Tamás után. Tamás az erdő szélén sétált a királykisasszonnyal, s hát egyszerre rettenetes porfelleg kerekedik, de akkora, hogy eget-földet, mindent beborított.

    – No, lelkem – mondja a királykisasszonynak -, most mit csináljunk? Elfussunk vagy elbújjunk? Látod, jő az apád szörnyű nagy sereggel!

    – Bújjunk el, bújjunk el – mondta a királykisasszony, hanem Tamás egyet gondolt, s azt mondta, hogy ő bizony nem bújik el, nem fél két ország népétől sem.

    S ahogy közeledett a király a sok katonával, megsújtotta a földet aranyvesszejével, s hát egyszerre akkora folyóvíz hasadt ki a földből, akárcsak a Duna, még annál is nagyobb.

    Azzal leültek a folyóvíz partjára, s Tamás átkiabált a katonáknak:

    – Na, gyertek, ha tudtok!

    Hiszen átalmenni nem tudtak, de bezzeg lőttek puskával, ágyúval, csak úgy fütyült a fejük fölött a szörnyű sok golyóbis.

    De most már Tamás sem vette tréfára a dolgot. Szól a kardjának:

    – Kard, ki hüvelyből! Vágjad, ahol éred! Csak a királyt ne bántsd!

    S ím, lássatok csudát!

    Átalröppent a kard a széles folyóvízen, aprította a katonákat, mint a torzsát. Jó, ha maradt kettő-három hírmondónak a királyon kívül.

    Mikor a kard visszaröppent, Tamás felvette az aranyvesszőt, azzal a folyóvíz összecsapódott, eltűnt, mintha nem is lett volna, s Tamás a királykisasszonnyal szépen átsétált a királyhoz.

    De bezzeg könyörgött a király, hogy hagyja meg legalább az ő életét, ha már elpusztította a sok szép katonáját. Azt mondotta Tamás:

    – Aki az édes leányát négy fal közé temetteti, kegyelmet nem érdemel. Hát te mit mondasz? – kérdezte a királykisasszonyt.

    – Én azt mondom – felelte a királykisasszony -, hogy hagyd meg az édesapám életét.

    – Jól van – mondta Tamás -, hanem előbb meglátom, hogy mit jelent az három aranyhajszál, amit egyszer nekem az édesanyád adott.

    Elővett egy aranyhajszálat, s mondta a királykisasszonynak:

    – Csavarintsd az ujjad köré! Ha vér cseppen ki belőle, meg kell halni az édesapádnak, ha víz, akkor meghagyom az életét!

    Ujja köré csavarintja a királykisasszony az aranyhajszálat, s hát víz cseppent ki belőle.

    – Csavarintsd az ujjad köré a másodikat, hadd lássam, mi cseppen ki abból.

    Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

    – Most a harmadikat!

    Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

    – Látom – mondja Tamás -, hogy meg kell bocsátani az apádnak, amit ellened vétett; no, nem bánom.

    Hazamentek nagy szívbéli örömmel, s csaptak nagy lakodalmat, hét országra szólót. Azután a király Tamásnak adta az országát, egész királyságát, aminek a népek erősen örültek, mert ő aztán jó király volt, s még ma is él, ha meg nem halt.

    Pin It on Pinterest