Szelek szigete

[Total: 0    Average: 0/5]

német mese

Réges-régen, öreg időkben a szelek még mind-mind együtt laktak egy kis szigeten , valahol a végtelen világóceán közepe táján.

Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok emberi erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz.

Néhány dúsgazdag kereskedő azonban – hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta kikötőből kikötőbe – hallott valamit a szigeten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.

Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.

Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidám szélforgataggal meg egy könnyelmű forgószéllel.

Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.

Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.

A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.

Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek és józanok tudtak maradni. Az ősöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.

Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munkához! – és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.

A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a s szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hó, messze távol szigetükről.

Nagy nehezen kidörgölték az álmot szemükből, és éktelen dühvel vendéglátóikra vetették magukat.

Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban.

A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik.

Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tomboltnak dühükben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásukban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!

Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük