Skip to content

Gyulai Pál: Pancimanci

    Pancimanci

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Operenciás-tengeren is túl, volt egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül, hanem vagy a padon ült a ház előtt, vagy pedig a faluban sétálgatott előre-hátra.

    Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit.

    Egyszer éppen olyankor pufolta, mikor a királyfi többedmagával arra sétált. Megszólítja a királyfi:

    – Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?

    – Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonálnak, amit elől-utól a ház körül talál. Most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonálnak. Most már az sincs, amire lehajtsuk fejünket.

    Nagy szeget ütött ez a királyfi fejébe: »Ejnye, de derék leány, jó volna ez nekem!«

    Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a leányát. Azt kérdi a királyfi:

    – Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?

    – Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak.

    Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

    Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját. Hát megint csak ott kínozta a leányát a szegény asszony.

    Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:

    – Ejnye ilyen-amolyan asszonya! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?

    – Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a ház tetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nem kell.

    – Azért bizony sohase üsse-verje, hogy olyan jó fonó. Elveszem én, majd lesz énnálam miből fonni aranyfonalat.

    Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól. A királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát őnála a drága szép lenből milyet fog majd fonni?!

    Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.

    Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

    – No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz. Hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

    Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

    – No, feleségem, most már fonhatsz.

    A szegény királyné nem merte megmondani, hogy ő nem tud fonni. Bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjtszaka, amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

    – Nyisd ki királyné, az ablakodat!

    A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:

    – Tudom, mi a bajod, felséges királyné. De tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak. Addig te találd ki a nevem. Ha kitalálod, itthon maradsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

    Gondolkozott a királyné, mitevő legyen? Utoljára is arra határozta el magát, hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

    A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

    Másnap kiküldte a királyfi az ő vadászait az erdőre. Este, amint hazajönnek, azt találja tőlük kérdezni:

    – Mi újság, fiúk?

    – Jaj, felséges királyfi, – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged.

    – Már miért ne hinném? Elhiszem biz én, csak mondd el!

    – Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni. Én, hogy nagyon álmos voltam, ott hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó homokos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mingyárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott? Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Mindig azt kiabálta: »Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki sem tudja. Sütök-főzök, holnapután szép menyasszonyt hozok.« Én azzal eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat. De mire visszamentünk, hűlt helyét találtuk.

    Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagyvígan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta. Egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.

    – No királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat. Hát te kitaláltad-e az én nevemet?

    – Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!

    Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamrába.

    Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamrába, mutatja neki a sok aranyfonalat.

    – Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.

    A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira, hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

    Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott. Kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt; nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másodiknak az ajka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hivatta királyné s megparancsolta nekik, hogy ha majd a király otthon lesz, menjenek oda koldulni s ha kérdi a király, mitől lettek olyan nyomorékok? mondják: a sok fonástól.

    Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó. Odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta. Odamegy a királyhoz, kéri, hogy az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit.

    A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

    – Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott. Vagy talán ilyen volt mindig?

    – Jaj, felséges király, nem volt olyan szép leány, mint én ebben a városban egy sem. De nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal s a sok üléstől így kipúposodott a hátam.

    A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is így megpúposodnék. De csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak nyílott a kis ajtó. Megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat s ettől is megkérdezte, mitől nőtt úgy meg az ajaka.

    – Jaj, felséges király, – felelt a koldusasszony – nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnőtt az ajakam.

    Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon. Neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni. Hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek a nyelve a hasáig lógott.

    – Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? – kérdi tőle a király.

    – Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt így meg.

    A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.

    – De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

    A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot. Elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit.

    A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

    Aznapságtól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

     

    Pin It on Pinterest