Egy rókafiút kaptam ajándékba Kovács Gergely uramtól. A rókafiú csak akkora
volt, mint valami macska. Kis macska. A szőre puha és finom, mint a selyem. A
tekintete ártatlan.
– Ezt a kis rókát megszelídítem – mondottam otthon –, úgy kísérget majd engem,
mint a kutya.
Elneveztem a kis rókát Mucinak.
Muci eleinte tejjel élt. Hempergett, játszott naphosszat. Megkergette az öreg
macskát is, és nagyon csodálkozott, mikor az haragosan a szeme közé fújt.
Barátságos kis jószág volt a Muci. Nem félt senkitől. A tenyeremből evett. Ha
valaki azt mondta neki:
– Muci, gyere ide! – fürgén odafutott, és a szeme csillogott az örömtől.
Néhány hónap alatt szépen kifejlődött. Örömöm telt benne, mikor magammal
vittem. Eleinte a zsebemben hordoztam, később a tenyeremen. Utóbb meg már úgy
követett, mint a kutya.
Egy napon azt a panaszt hallom, hogy a faluban ugyancsak fogynak a csirkék.
– Ha fogynak, az jó – feleltem –, a csirkének az a sorsa, hogy fogyjon. Inkább a
csirke fogyjon, mint az ember. Tojik a tyúk elég tojást.
– Az ám – felelték –, csakhogy nem ember fogyasztja a csirkét, hanem a Muci.
– Hát az lehetetlen.
– Márpedig mi láttuk – felelte a szomszédom.
No nem gondoltam volna, hogy a Muci ilyen korán rákap a szárnyasokra, s
éjjelenkint más udvarokban vígan pecsenyézik.
– Ejnye, gézengúz – szóltam megfenyegetve. – Hát te ilyen kópé vagy? Majd lesz
rád gondom.
Karikát csináltattam a nyakára és láncra kötöttem.
Az első éjjel vonított.
Reggel nem jelentkezett senki, hogy azon az éjjelen elveszett volna a csirkéje.
A második éjjelen csendesen viselkedett.
– No hálistennek – mondottam magamban –, Muci már megszokta a láncot.
Reggel azonban megjelent egy asszony és kopogtatott az ajtómon:
– A tyúkomnak csak a tolla van meg. Ehun-e. A Muci végzett vele.
– Bizonyos?
– Más nem lehetett.
Kimegyünk az udvarra.
Muci ott ül. A nyakán a karika. A lánc is ép.
A Muci eszerint ártatlan.
A következő éjjeleken hol egyik, hol másik háznál tűnik el ismét egy-egy szárnyas.
Az asszonyok mind nálam panaszkodnak.
De az én rókám minden reggel ott fekszik nyugodtan az udvaron. Nyakán a karika.
És táncol örömében, mikor a láncról leoldom.
Egy reggel Kovács Gergely állít be hozzám keserves panasszal:
– Uram – mondja a fejét vakarva -, elvitte a Muci a récémet.
– Nem lehet az, Gergely barátom, hiszen nézze meg, ahol a róka. Nyakán a karika.
-No pedig mégis az volt. Rá is vágtam a botommal, és amint a kerítés között
kibújt, egy marok szőre is ott maradt a léceken.
Megnézzük a róka bundáját, hát a két combján csakugyan ott a kék kerek csupasz
folt. A hátán meg az ütés vonala.
Most már világos, hogy Muci a csínytevő.
De ki oldotta le a nyakáról a láncot?
És ki kötötte vissza?
Valaki bosszúból ereszthette el. Vagy valami gyerek pajkoskodik vele.
Ezt meg kell lesnem.
A következő éjjel felhőtlen volt az ég. Sütött a holdvilág ragyogó fényességgel.
Az ablakhoz ültem és figyelemmel néztem a szobámból a rókámat.
Sokáig kellett várnom. S már derengeni kezdett az ég alja, amikor egyszer csak azt
látom, hogy Muci óvatosan körülnéz. Azután nekiveti a két lábát a karikának, és
kihúzza belőle a fejét.
Azzal óvatosan lépkedve eltűnik.
Hát eddig jól van.
De ki húzza vissza majd a karikát?
Ott maradtam az ablaknál és türelmetlenül vártam, hogy visszaérkezzék.
Körülbelül egy óra hosszáig várakoztam.
Láttam, ahogy Muci átdugja a fejét a kerítésen és a testét is átvonszolja a lécek
között. A kerítéstől egyenesen a karikához ment.
Hát bizony nem segített annak senki. Addig-addig forgatta a karikát, míg valahogy
a fejére csúszott. Akkor aztán fejedelmi nyugalommal terült végig a földön, s pár
pillanat múlva elaludt.
– Ebből látható uram – mondotta Kovács Gergely –, ahogy a kutyából nem lesz
szalonna, akként a rókából sem lesz házőrző kutya sohasem.