Móra Ferenc: A halászinas

A halászinas
[Total: 0    Average: 0/5]

Van nekem ebben a házban, ahol lakunk, egy nagyon kedves kis cimborám. Sanyinak hívják, de én csak Csipetkének hívom, mert akkora az egész gyerek, mint egy csipetke. Hanem azért akkora méreg lakik benne, mint egy oroszlánban.

Ezt a nyáron tudtam meg, mikor érni kezdett a kertünkben a földieper. Sanyika éppen a cicánkat tanította miákolni az ajtónkban, ahogy indultam kifelé.

– Gyere eprezni, Csipetke – szóltam oda neki.

Csipetkét nem kellett kétszer hívni. Megfogta a kezemet, és ballagtunk lefelé.

– Az ám, csakhogy baj van – mondom a kertajtóban. – Elfelejtettünk létrát hozni.

– Minek az a létra, bácsim? – nézett nagyot Csipetke.

– Azért, mert te olyan kicsi vagy, hogy a földiepret is csak létráról éred el – incselkedtem vele.

Nosza nekiesik ám erre Csipetke a karomnak, és úgy rángatja, mintha én szivattyús kút volnék.

– Mit akarsz, Csipetke? – kérdeztem csudálkozva.

– Szét akarlak szaggatni, amiért kicsúfoltál – lihegte az én kis pajtásom nekivörösödve.

– Csakhogy én meg a zsebembe teszlek ám – mondtam komoly képpel -, mégpedig nem is a nagy zsebembe, hanem a kis zsebembe.

Erre aztán Csipetke eleresztette a karomat, és azt mondta, hogy akkor inkább nem haragszik. Azóta meg is vagyunk szép békességben. Ha bemegyek hozzájuk, mindig Csipetke nyitja ki az ajtót, és akkorát rikolt örömében, hogy valahány macska van a háznál, az mind a háztetőre szalad ijedtében.

Annál jobban meglepődtem a minap, hogy az én kis barátom olyan képpel fogad engem, mint akinek a tyúk megette a kenyerét.

– Mi baj, pajtikám? – kérdem tőle. – Itthon van-e József apa?

– Nem jó zsef az – azt mondja mérgesen -, csak zsef.

– Hát mért ne volna jó? – nevettem el magamat.

– Azért, mert nem akarja megengedni, hogy beálljak halásznak – dobogott ki nagy haraggal Csipetke a folyosóra.

Odabent aztán József apa elmesélte, hogy Csipetke le akart szökni a Tiszára a halászokhoz. Azt mondta, vissza se jön addig, míg legalább három cethalat nem fog. Egyet apának, egyet anyának, egyet meg nekem. Már vitte is a pillefogó hálót, mikor az Etel dada utolérte a kapuban.

“No, majd segítek én, Csipetkém” – gondoltam magamban, mert nagyon megesett rajta a szívem.

Másnap aztán vettem a boltban egy aranyhalat, beletettem egy takaros üvegmedencébe, és átvittem Csipetkéhez.

– Itt a hal, pajtikám, lehetsz már halász – mondtam neki, s elszántan vártam a nagy öröm­rikoltást. Csipetke azonban egyet se rikkantott, hanem elpittyesztette a száját.

– Nagyon kicsi cethal ez, ezért nem érdemes halásznak lenni.

– Hát hiszen nem is vagy te még halász, csak halászinas – vigasztaltam Csipetkét. – Mire te halászinasból halászmester leszel, akkorra a kis cethalból is nagy cethal lesz.

Ezt nyilván Csipetke is belátta, mert most már akkorát rikkantott, hogy még az aranyhalacska is összerezzent bele. Meg is sajnálta a kis halászinas úgy, hogy egyszerre belehajította a kezében levő mákos rétest a medencébe.

– Megállj, hozok neked lekváros derelyét is – szaladt volna ki a konyhára, ha meg nem kapom a karját.

– Hohó, hékám, nem él az ilyenfélékkel – halásztam ki a rétest a medencéből. – Kenyér­morzsácska kell ennek, az is csak minden három napban, akkor is csak amennyit a két ujjaddal föl bírsz csípni. Mikor egy kis ostyácskát morzsolsz a vizébe, akkor ünnepnapja lesz. A nyáron meg majd fogunk neki szúnyogot, az az ő pecsenyéje.

– Attól ugyan meg nem növekszik – kéteskedett Csipetke. – Én se nőnék meg, ha szúnyogot kellene ebédelnem.

– Majd megnövekszik a friss víztől – magyaráztam én. – Olyan az neki, mint nekünk a friss levegő.

Nagy örömben hagytam ott Csipetkét, de másnap már megint szomorúan lesett az ajtajukban.

– Bácsim – szólított meg keseregve -, még most se nőtt meg a kis cethal.

– Jaj, fiacskám – feleltem egy kicsit bosszúsan -, fázik ám az ilyen hideg időben a cethal is, nincs kedve növekedni.

Harmadnap reggel éppen a kályhánál sütkéreztem, mikor Csipetke nagy lihegve beesett az ajtón.

– Gyere hamar, bácsim, nézd meg, hogy nevet a kis cethal – kacagta boldogan.

– Mit csinál? – kérdeztem ijedten.

– Nevet, bácsim, de még táncol is örömében.

– Hát minek örül olyan nagyon? – kérdeztem kifelé szaladva.

– Hát annak, hogy meleg friss vizet öntöttem szegénykére, mert nagyon fázott a hideg vízben. Tudom, ebben nem fázik, mert olyan jó meleg volt, hogy szinte sütött.

Nem ám, a kis cethal csakugyan nem fázott, de nem is táncolt már, mire beértünk, össze­forrázva, élettelenül úszott a forró víz tetején.

Ha a kis cethal tovább élt volna, a Csipetke halászinassága is tovább tartott volna, így attól félek, sose lesz belőle halászmester.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük