Móra Ferenc: A cinegefészek

Cinegefészek
[Total: 0    Average: 0/5]

Biz az régen volt, mikor én életemben először álmodtam sarkantyús csizmával, de még most is sírhatnékom van, ha rágondolok, hogy milyen rossz volt abból a gyönyörű álomból fölébredni.

Hullott a könnyem, mint a sebes eső és szegény szülém még friss lángossal se tudta elállítani.

– Nem eszik ám ilyent még a király fia se, lelkecském, – tömte volna a számba a drága jó harapnivalót.

– Mindegy az, azért én mégis jobban szeretnék királyfiú lenni, mint szűcsfiú, – mondottam durcásan.

– Hát aztán miért, te? – nézett rám szülém szelid szemrehányással.

– Azért, mert a királyfik sarkantyús csizmában őrzik a libát, – feleltem nagy okosan.

Édes apám éppen akkor lépett be a szobába. Nyakában volt a csíkos tarisznya, vállán a nyitó kapa, indulóban volt a szőlőbe.

– No, gyerekem, jössz-e velem hernyót szedni? – kérdezte tőlem.

Nem szóltam semmit, mert bánatomban akkorát haraptam a lángosból, hogy majd megfúltam tőle. A szülém felelt helyettem:

– Nem szeret már menni sehova, csak ahol a sarkantyús csizma terem.

– No, az pedig éppen a szőlőben terem, – mondta komolyan édesapám.

De már akkor fogtam is a kezét, húztam is kifelé az ajtón, hogy el ne vigye valaki a sarkantyús csizmámat, mire kiérünk.

Én egy nyúlugrással előbb kiértem, mint az apám. Kiváncsian néztem körül a csendes szőlőpásztákon. A venyigék még aludtak a homok alatt, de a barackfák már fölébredtek, föl is öltöztek menyasszonyruhába. Jókedvű méhikék zümmögtek a virágokon, hernyócskát is láttam sokat, ahogy a gallyakra kötött selyemszálakon hintáztak, hanem a sarkantyús csizmát nem láttam sehol.

Szaladtam is gyanakodva az apám elé:

– Apám, melyik fa termi nekem a sarkantyús csizmát?

– Mindjárt, gyermekem, mindjárt, – mosolygott az apám, azzal lerakta a holmiját a nagy eperfa hűvösébe és megfogta a kezem, – no gyere velem!

Kimentünk a puszta végére: ott megálltunk a csengetyű-körtefa alatt. Telisteli volt az fakadó bimbóval, mint csillaggal a tejút.

– Látod-e ott azt a cinegefészket? – mutatott föl apám a fahegybe.

– Látom.

– No hát abban van a te sarkantyús csizmád.

Ránéztem az apámra. Tudtam, hogy amit ő mond, az olyan igaz, mint a nap az égen. Mégis elszomorodtam egy kicsit.

– De nekem nem cinegének való csizma kellene ám.

– Nem is az lesz az, fiam, – ütött a vállamra apám. – Igazi legénynek való csizma lesz. Csukaorrú, magas sarkú, csikorgós talpú.

– De sarkantyú is lesz rajta?

– Aranytól futtatott, ezüsttől szalajtott réz sarkantyú.

Hiszem is, nem is, de nem szólhattam többet. Az apám elment megkerűlni a szőlőt, a cinegevarga meg abban a pillanatban röppent ki a fészekből. Néztem utána, mintha szeretném megszólítani, de aztán jobbat gondoltam.

– Nini, hiszen belenézhetek én abba a fészekbe.

Másztam föl a fahegybe, mint a mókus, de majd leszédűltem, ahogy belenéztem a takaros kis fészekbe. Négy ici-pici tojásnál egyéb nem volt benne.

– Ez egyszer áprilist járatott velem az apám, – gondoltam magamban. Elfutott a pulykaméreg, belemarkoltam a fészekbe, kiszedtem a tojásokat s egyenkint a fához vertem őket. Egy kicsit abba is bizakodtam, hogy hátha mégis kipattan belőlük valami csodacsizma. Hallottam én már ilyent a mesében.

Éppen az utolsó tojáskát loccsantottam szét, mikor nagy lelkendezve odafutott az apám:

– Vigyázz te, kárt ne tégy a fészekben!

Egy kicsit ijedten huppantam le a fáról:

– A fészekben nem tettem kárt, csak a tojásokat törtem szét.

– No oda is van a sarkantyús csizma, – csóválta meg apám a fejét. – Hány tojás volt?

– Négy.

– Abból lett volna négy cinege-fiók. Az mind megevett volna naponkint ötven-ötven hernyót. Tudod-e, hány hernyó az?

Nagy nehezen kiszámítottam, hogy az mindennap kétszáz hernyó.

– A fiókákat az anyjuk körülbelül harminc napig etette volna. Tudod-e, mennyi az a harmincszor kétszáz hernyó?

Én csak annyit tudtam, hogy az sok. Az apám kiszámította, hogy a harmincszor kétszáz hernyó hatezer hernyó.

– No, ezek már nem esznek meg egy hernyót se, – néztem föl egy kicsit elszomorodva a fára.

– Majd esznek ő helyettük a hernyók. Tudod-e, mit esznek?

– Gyümölcsfa-virágot.

– Még pedig minden hernyó mindennap egy virágot, – számított tovább édesapám. – Hatezer hernyó hatezer virágot. Harminc nap alatt száznyolcvanezer virágot. Alma, körte, cseresznye lett volna abból. Almából, körtéből, cseresznyéből, barackból árultuk volna a sarkantyús csizmára valót.

Ebben a percben hazaérkezett a cinegemadár. Sohse felejtem el jajveszékelését a kifosztott fészek körül. Szívszaggató sírása ma is a fülembe cseng. S ma is jobban fáj a szívemnek, mint az, hogy akkor egyszer lett volna sarkantyús csizmám az életben, azt is megették a hernyók.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük