Volt egyszer egy király, volt annak három fia. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik mindig nevetett.

Megkérdezte egyszer a legkisebbik fia – Mirkó királyfi -, mi az oka annak, hogy király apja egyik szeme sir, a másik meg nevet.

– Nagy oka van annak, édes fiam – mondta a Fehér király, mert ez volt a neve. Volt nekem egy vitéz barátom, a Fekete király, hej, sok ellenséggel megvívtunk mi ketten legénykoromban! Aztán egyszer úgy esett, hogy el kellett válnunk. Volt ennek az én barátomnak egy tündér keresztanyja, az megmondta nekem, hogy három derék fiam lesz. Jó király csak abból lehet, aki majd megtalálja, az országomba el is hozza a Fekete király birodalmában termett aranyvirágot, s meg melléje még egy aranyalmát is. Nevet az egyik szemem, mert három derék fiam van, sír a másik szemem, mert azt sem tudom, hol-merre van a Fekete király birodalma, hogyan is várhatnám, hogy valamelyik derék fiam elhozza az aranyvirágot meg az aranyalmát?

– Egyet se búsulj, édesapám – mondta Mirkó királyfi. – Elmegyek én is meg a két bátyám is, haza sem jövünk aranyvirág, meg aranyalma nélkül.

Így is lett. Csakhogy a Fehér király istállójában két szép paripa volt bekötve, ezt elvitte a nagy útra a két idősebb királyfi. Mirkónak egy öreg, sovány gebe jutott. Megveregette Mirkó királyfi a gebe oldalát, s szelíd szóval biztatta:

– Egyet se félj, derék öreg jószágom! Megitatlak, megetetlek minden reggel, minden este, valahogyan majd csak eljutunk a Fekete király országába. Azzal felült a gebe hátára, s a testvérbátyjai után ő is elindult a hosszú útra. Mikor esteledett, megszólal az öreg ló:

– Mit parancsolsz édes gazdám? Szálljak-e, mint a szél, vagy repüljek-e, mint a gondolat? Mert tudd meg, hogy táltos vagyok én, csak arr vártam, hogy szelíd szóval szóljanak hozzám!

– Röpülj, lovam, táltos lovam, röpülj, mint, mint a gondolat. – örvendezett Mirkó királyfi.

Röpült is a táltos, röpült, mint a sebes gondolat; a hold nem világított még az égen, Mirkó királyfi a Fekete király palotájának az udvarába ért. A palota ablakából éppen kinézett a Fekete király szépséges leánya.

– Hát te ki vagy, galambom? – kérdezte Mirkó királyfi.

– Én a király leánya vagyok, de mit keresel az én apám udvarában, te idegen vitéz?

– Téged kereslek, galambom, mert nálad szebb aranyvirágot még nem látott a szemem! Most már csak az aranyalmát kell megtalálnom!

A király leánya becsapta az ablakot, sehogy sem értette, mit akar az idegen vitéz.

Akkor Mirkó királyfi meg a táltos paripa háromszor megkerülte palotát, a Fekete király meg a szépséges leánya kijöttek a palotáb6l, ahogy átlépték a küszöböt, a király aranyalmává, a leánya meg aranyvirággá változott. Mirkó királyfi a kalapja mellé tűzte a virágot, az almát, meg zsebre vágta, s mint a sebes gondolat, szállt vissza az édesapján

– Apámuram, meghoztam az aranyalmát, meghoztam az aranyvirágot, aztán most már nevessen ám mind a két szeme!

Átdolgozta: Barócz Ilona