Akkoriban, édes drágám, mikor még minden szép és új volt, a leopárd a magas mezőn élt. Jól jegyezd meg, nem az alacsony mezőn, nem is a cserjés mezőn, hanem csupán csak a csupasz, forró, napos mezőn, ahol homok, homokszínű szikla és csupán csak homok-sárga fű volt. Ott élt a zsiraf és a zebra és a jávor-szarvas és a foltos-antilop is. És valamennyien tetőtől-talpig homokos sárgásbarna színűek voltak. De a leopárd volt közöttük tetőtől-talpig a leghomoksárgásbarnább színű – ez a szürkés-sárgás macskafajta állat, és tetőtől-talpig az utolsó szál szőrig szakasztott olyan különös sárgás-szürkésbarnás színe volt, mint a magas mezőnek.
Ez nagyon kellemetlen volt a zsiráfnak és a zebrának és a többieknek; mert a leopárd egyszerűen lefeküdt valamelyik különös sárgás-szürkés-barnás kődarabra vagy egy csomó fűre, és mikor a zsiráf vagy a zebra, vagy a jávor-szarvas, vagy a foltos-antilop véletlenül arra ment, rájok vetette magát és kiűzte belőlük ugrándozó életüket. Bizony megtette ezt!
És volt ott egy íjas, nyílas aethiopiai néger is (tetőtől-talpig szürkés-barnás-sárgás ember volt ez akkor), aki ott élt a magas mezőn együtt a leopárddal. És ezek ketten együtt szoktak vadászni – az aethiopiai íjával és nyílával, és a leopárd csupán csak fogával és talpával – míg végül a zsiráf és a jávor-szarvas és a foltos-antilop és valamennyi többi társuk azt sem tudták
már, merre ugrándozzanak, édes drágám.
Bizony nem tudták. Hosszú idő múlva – akkoriban még nagyon sokáig éltek e teremtmények – megtanulták, mikép
kerüljenek ki mindent, ami olyanforma volt, mint a leopárd, vagy az aethiopiai; – és lassacskán – a zsiráf kezdte, mert neki volt a leghosszabb lába – elszaladtak a magas mezőről. Napok hosszat futottak, amíg végre egy nagy erdőbe értek, amely tele volt fával, cserjével és csíkos, foltos, csikló-sikló árnyakkal, – és itt elrejtőztek. És újabb hosszú idő múlva, amely
azzal telt el, hogy félig az árnyékban álldogáltak, félig az árnyékon kívül, meg azzal, hogy a fák csikló-sikló árnyéka rájuk vetődött, – a zsiráf egészen foltos lett, és a zebra egészen csíkos lett, és a jávor-szarvas meg a foltos-antilop színe sötétebb lett, s a hátuk tele lett apró, hullámos, szürke sávval, mint a fatönkön a repedezett kéreg. És te, bár hallhattad és érezhetted, látni csak igen ritkán láthattad őket, s ekkor is csupán csak akkor, ha pontosan tudtad, hova kell nézned.
Gyönyörűen telt az idejük az erdő csikló-sikló árnyékában, mialatt a leopárd és az aethiopiai ide-oda futkosott a szürkés-sárgás-barnás magas mezőn, csodálkozva, hova tűnhetett minden reggelijük és ebédjük és ozsonnájuk. Végül már annyira megéheztek, hogy patkányokat, bogarakat és szirti nyulacskákat ettek, a leopárd és az aethiopiai, és ettől rettenetesen megfájdult mind a kettőjüknek a bendője. Ekkor történt, hogy találkozott velök a pávián – a kutyafejű, csaholó pávián, – aki egész Délafrikában a legbölcsebb állat.A leopárd megkérdezte a páviánt (és szörnyű meleg nap volt):
– Hová lettek a mi vadjaink?
És a pávián hunyorított. Ő tudta.
És az aethiopiai így szólt a páviánhoz:
– Nem mondhatnád meg, hol tartózkodik jelenleg a hazai fauna?
(Ez ugyanazt jelentette, amit az előbbi kérdés, csakhogy az aethiopiai mindíg idegen szavakat
szokott használni. Felnőtt ember volt.)
És a pávián hunyorított. Ő tudta.
Majd így szólt a pávián:
– A vadak más helyet keresnek maguknak; és neked, leopárd, azt tanácsolom, eredj te is másfelé innen mielőbb.
És az aethiopiai így szólt:
– Ez mind nagyon szép; de azt szeretném tudni, vajjon a hazai fauna emigrált-e?
És a pávián így felelt:
– A hazai fauna csatlakozott a hazai flórához, mivel fő ideje volt már a levegőváltoztatásnak;
és neked, aethiopiai, azt tanácsolom, hogy változtass te is mielőbb magadon.
A leopárd és az aethiopiai meghökkent erre; de azért fölkerekedtek, hogy megkeressék a hazai flórát, és nemsokára -meglehetősen sok nap múlva – megláttak egy nagy, magas, széles erdőt, telisdedteli fatörzsekkel, és sávos, csíkos, foltos, ingó-ringó, csikló-sikló, imbolygó árnyakkal.(Mondd el ezt gyorsan és hangosan, és majd meglátod, igazán, milyen árnyas erdőnek kellett
ennek lennie.)
– Mi ez? – szólt a leopárd. – Ez az erdő egészen sötét és mégis tele van apró, kis fénypontokkal.
– Én bizony nem tudom, – szólt az aethiopiai, – de azt hiszem, ez a hazai flóra. Érzem és
hallom a zsirafot, de nem látom.
– Furcsa, furcsa, – szólt a leopárd. – Valószínűleg az az oka, hogy éppen most léptünk ki a
napfényből. Érzem és hallom a zebrát; de nem látom.
– Várj csak egy kicsit, – szólt az aethiopiai, – jó ideje már, hogy vadásztunk rájok. Talán elfelejtettük már, hogy milyenek.
– Mesebeszéd! – szólt a leopárd. – Pontosan emlékszem rájuk a magas mezőről, különösen a velőscsontjaikra. A zsiráf körülbelül 17 láb magas és tetőtől-talpig barnás-aranysárga, a zebra pedig körülbelül ötödfélláb magas és tetőtől-talpig szürkés réz színű.
– Hm! – szólt az aethiopiai, belebámulva a hazai flóraerdő csikló-sikló árnyaiba. – Hiszen
akkor rég ki kellene látszaniok ebből a feketeségből, mint az érett banánáknak a füstölő
kamrából. Csakhogy nem látszottak ám ki! A leopárd és az aethiopiai egész nap vadásztak; és bár érezték és hallották őket, sohasem láttak még egyet sem közülök.
– Az istenért! – szólt a leopárd az ozsonna ideje táján, – várjunk, amíg besötétedik. Ez a
nappali vadászás igazi botrány.
Vártak hát, amíg beesteledett és ekkor a leopárd hallotta, hogy valami szuszog a közelében. És a csillagok fénye csíkosan hullott a lombokra. És a leopárd rávetette magát a szuszogásra és olyan szaga volt, mint a zebrának és a tapintása is olyan volt, mint a zebra; de még mindig nem láthatta. Így szólt tehát:
– Ne mozogj, te alaktalan alak. Itt fogok ülni a fejeden reggelig, mert van rajtad valami, amit
nem értek. Csakhamar röffenést hallott, recsegést és botorkálást s az aethiopiai így kiáltott:
– Fogtam valamit, de nem látom, mit. Zsirafszaga van s úgy jár, mint a zsiraf; de nincs
semmiféle formája.
– Ne higyj neki, – szólt a leopárd. – Ülj rá a fejére reggelig, úgy mint én. Nincs alakjuk,
egyiküknek sincsen.
Így aztán mind a ketten ott ültek rajtuk keményen, míg a reggel ki nem ragyogott, s ekkor a
leopárd így szólt:
– Mit fogtál reggelire, testvér?
Az aethiopiai fejét vakarta és így szólt:
– Tetőtől-talpig barnás-sárgás-rezes színűnek kellene lennie, hogy zsiraf legyen; csakhogy telisdedteli van gesztenye-barna folttal. Hát te mit fogtál reggelire, testvér?
És a leopárd fejét vakarta és így szólt:
– Tetőtől-talpig finom szürkés-barna színének kellene lennie, hogy zebra legyen; csakhogy telidesteli van fekete és vörös sávval. Mi a manót csináltál te magaddal, zebra barátom? Nem tudod, hogy a magas mezőn tíz mérföldnyiről megláthattalak? Hiszen nincsen semmi formád.
– Igaz, – szólt a zebra. – Csakhogy ez nem a magas mező ám. Nem látod?
– Most látom már, – szólt a leopárd. – De tegnap még nem láttam. Hogy csináltátok?
– Engedj fölállni, – szólt a zebra, – majd megmutatjuk.
Megengedték, hogy a zebra és a zsiraf felálljon; és a zebra odaszaladt egy kis tüskebokorhoz, amelyre sávokban tűzött le a nap; a zsiraf pedig néhány magas fa alá szaladt, melyek foltos árnyékot vetettek.
– Most figyeljetek, – szólt a zebra és a zsiraf. – Ez a módja. Egy-kettő-három! Hová lett a reggelitek?
A leopárd kimeresztette a szemét és az aethiopiai is kimeresztette a szemét; de nem láttak egyebet, mint csíkos árnyékot és foltos árnyékot az erdőben, s a zebrának és a zsiráfnak teljesen nyoma veszett. Ezek szépen odébb álltak és elbújtak az árnyas erdőben.
– Hi! hi! – szólt az aethiopiai. – Ezt a fogást érdemes megtanulni. Szívleld meg jól, leopárd. Úgy kivillogsz ebből a sötétségből, mint egy rúd szappan a szenes kosárból.
– Hó! hó! – szólt a leopárd. – Nagyon elbámúlnál, ha tudnád, hogy úgy kivillogsz ebből a sötétségből, mint a mustártapasz egy zsák szénből?
– Csak annyit mondok, hogy csúfolódásból nem ebédelhetünk, – szólt az aethiopiai. – Ha jól megfontoljuk a dolgot, bizonyos, hogy nem illünk bele a hátterünkbe. Én bizony megfogadom a pávián tanácsát. Azt mondta, hogy meg kell változnom; s mivel mást, mint a bőrömet, nem változtathatok meg, meg fogom ezt változtatni.
– De hogyan? – kérdezte a leopárd szörnyű izgatottan.
– Megfestem szépségesen feketés-barnára, egy kis bíborral és palakékkel keverve. Így aztán elbújhatok majd a barlangokban és a fák mögött.
Ezen a képen ott látod a leopárdot és a szerecsent, miután megfogadták a bölcs páviánnak a tanácsát, s a szerecsen megváltoztatta a bőrét, a leopárd pedig másfelé küldte a régi bőrét. A szerecsen igazi szerecsen lett, és Sambo volt a neve. A leopárd foltos lett és azóta foltos leopárd a neve. Éppen vadásznak a csíkos, foltos erdőségben, és keresik azt az urat, aki reggelire való. Ha egy kissé hosszasan ránézel a képre, ezt az urat nem is nagyon messze megláthatod. A szerecsen elbújt egy foltos fa mögött, mert ez illik a bőréhez. A leopárd pedig ott fekszik egy rakás csíkos, tarka kavics mellett, mert ez illik a foltjaihoz. A reggelire való úr ott áll a képen és leveleket tépdes egy magas fáról. Ez aztán igazi találós kép.
És meg is változtatta a bőrét azonnal és a leopárd még izgatottabb lett, mert még soha
életében sem látott olyan embert, aki a bőrét megváltoztatta.
– De mi lesz velem? – kérdezte, mikor az aethiopiai utolsó kis újját is kidolgozta szép, új
feketére.
– Fogadd meg te is a pávián tanácsát. Neked azt mondta, hogy eredj másfelé.
– Azt már meg is tettem, – szólt a leopárd. – Amily gyorsan csak telt tőlem, másfelé mentem.
Ide jöttem veled együtt; de nem sok hasznát látom.
– Óh, – szólt az aethiopiai, – a pávián nem azt értette, hogy Délafrikában menj más felé; hanem
arra célzott, hogy a régi bőrödet küldd másfelé és szerezz foltos bőrt magadnak.
– Mi hasznom volna ebből? – kérdezte a leopárd.
– Gondolj a zsirafra, – szólt az aethiopiai. – Vagy ha a csíkokat jobban szereted, gondolj a
zebrára. Ezek nagyon jól érzik magukat foltos-csíkos bőrükben.
– Hm! – szólt a leopárd. – A világ minden kincseért sincs kedvem ahhoz, hogy olyan legyek,
mint a zebra.
– Jó, – szólt az aethiopiai.- Szánd el magad valamire, mivel nem szívesen vadásznám nélküled; de meg kell tennem, ha mindenáron olyan akarsz maradni, mint a napraforgó a kátrányos sövényen.
– Legyen hát foltos bőröm, – szólt a leopárd; – de ne csinálj közönséges nagy foltokat. A világ
minden kincseért sem akarok olyan lenni, mint a zsiraf.
– Majd az újjaim hegyével csinálom, – szólt az aethiopiai. – Van még bőven fekete festék a
bőrömön. Állj ide elém!
És az aethiopiai az öt újját szorosan összefogta (maradt elég fekete festék az új bőrén) – és rányomkodta újra meg újra a leopárdra, s ahova öt újja hegyét rányomta, ott öt kis fekete pont maradt, szorosan egy csomóban. Láthatod akármelyik leopárd bőrén, édes drágám. Egyszermásszor kicsúsztak az újjai s a pontok kissé elmosódtak; de ha valamelyik leopárdot jól szemügyre veszed, mindíg meg fogod találni az öt pontot – öt húsos, fekete újj helyének a nyomát.
– Most szép vagy! – szólt az aethiopiai. – Most lefekhetel a csupasz földre, olyan leszel, mint egy rakás kavics. Meglapúlhatsz a csupasz sziklákon és olyan leszel, mint egy darab békasó. Elnyúlhatsz egy lombos ágon és olyan leszel, mint a lombok közt játszó napsugár; s keresztbe fekhetel az úton is és nem fogsz feltünni senkinek. Gondold meg jól és – örülj.
– De ha én mind ez lehetek, – szólt a leopárd – mért nem foltoztad be magadat is?
– Óh, az egyszerű fekete szín a legjobb a szerecsennek, – szólt az aethiopiai. – Most gyere, lássuk, vajjon elbánhatunk-e azokkal az urakkal, akik reggelire valók!
*******************************************************************************************************************************************
El is indultak és ezután mindíg boldogan éltek, édes drágám. Ez az egész mese.