Vlagyimir Szutyejev: Miau

A Kutyus a pamlag előtt aludt a szőnyegen.
Álmában egyszerre csak úgy hallotta, mintha valaki azt mondaná:

– Miau !
Felkapta a fejét, körülnézett – sehol senki !
„Biztosan álmodtam az egészet” – gondolta, és kényelmesen visszafeküdt.
De megint csak azt mondta valaki:

– Miau !
Ki nyávogott ? A Kutyus felugrott, körülfutotta a szobát, benézett az ágy
alá, az asztal alá – sehol senki ! Felmászott az ablakpárkányra is.
Meglátta a Kakast, amint az ablak előtt az udvaron sétálgatott.
„Biztosan ez ébresztett fel” – gondolta a Kiskutya, és kifutott az udvarra a
Kakashoz. – Te nyávogtál ? – kérdezte.
– Én nem nyávogok, én beszélek – csapkodott a Kakas a szárnyával, és
tüstént elkiáltotta magát:

– Kukurikuuú !
– Mást nem tudsz beszélni ?
– Nem, csak azt, hogy „kukurikú” – válaszolta a Kakas.
A Kutyus a hátsó lábával megvakarta a fülét, és visszament. Alighogy a
lépcsőhöz ért, ismét megszólalt valaki:

– Miau !
„No, most megvagy”! – szólt magában a Kiskutya, és mind a négy lábával
kaparni kezdte a földet a feljárat alatt. Jókora lyukat ásott, s a lyukból egy
szürke egérke ugrott elő. – Te nyávogtál ? – kérdezte tőle szigorúan a Kiskutya.
– Cin, cin, cin – cincogta a Kisegér -, én nem, de ugyan ki nyávoghatott ?
– Valaki azt mondta, hogy „miau”.
– Közel ? – nyugtalankodott az Egérke.
– Hát itt, egészen közel – felelte a Kutyus.
– Juj, de félek ! Cin, cin, cin, – cincogta az Egérke, és besurrant a feljáró alá.
A Kutyus elgondolkozott. Most pedig a kutyaól mellől hallatszott jó hangosan:

– Miau !
A Kiskutya háromszor is körbefutotta az ólat, de senkit sem talált. Odabent azonban
valaki mozgolódott. „Itt van hát – gondolta magában. – Mindjárt megfogom !” – és
közelebb lopódzott az ólhoz. Láncát csörgetve, hatalmas, bozontos kutya ugrott eléje.
– R-r-r-r ! – morgott a Kutya.
– Én… én csak megakartam tudni…
– R-r-r-r- !
– Ön nyávogott talán ? – suttogta a Kiskutya, és behúzta a farkát.
– Én ?! Talán gúnyolódsz, ebadta ?!
A Kutyus ugyancsak szedte a lábát, elfutott a kertbe, és egy bokor alá bújt.
És itt, éppen a feje fölött, valaki megint azt mondta:

 – Miau !
Kikukucskált a bokor alól. Az orra előtt egy virágon bolyhos méhecske ült.
„Itt van hát, aki nyávogott !” – és be akarta kapni a Méhet.
– Z-z-z-z ! – zümmögött sértődötten a Méhecske, és belecsípett a Kutyusba.
A Kutyus feljajdult, nekiiramodott, a Méh utána.
– Züm, züm, megcsíplek ! Züm, züm, megcsíplek !
Futott a Kutyus a tóhoz – és beleugrott a vízbe !
Amikor újra kidugta a fejét, a méh már nem volt sehol. És ekkor hirtelen
megint nyávogott valaki:

– Miau !
– Te nyávogtál ? – kérdezte csuromvizesen a Halat, amelyik mellette úszott el.
A Hal nem válaszolt semmit, csak a farkával csapkodott, és eltűnt a tó mélyén.
– Kva-kva-kva ! – nevetett a Béka, aki egy vízililiom tetején ült.
– Hát te nem tudod, hogy a halak nem beszélnek ?
– Talán bizony te nyávogtál ? – kérdezte a Kutyus a Békát.
– Kva-kva-kva ! – hahotázott a Béka. – Milyen buta vagy ! A békák csak brekegnek.
És beugrott a vízbe… A Kiskutya csuromvizesen, feldagadt orral hazaballagott.
Szomorkodva feküdt a pamlag elé a szõnyegre. Egyszerre csak újból hallotta:

– Miau !
Felugrott – és íme, az ablakpárkányon ott kucorgott a Cirmos. – Miau – nyávogott a Kiscica.
– Vau-vau-vau ! – ugatott a Kutyus, aztán eszébe jutott, hogyan morgott a bozontos Komondor,
és ő is morogni kezdett: – R-r-r-r ! A Cica felhúzta a hátát, és fújt: – S-s-s-s !
Aztán prüszkölt: Fr-fr ! És kiugrott az ablakon. A Kiskutya pedig szépen visszament a
szőnyegre, és lefeküdt aludni. Most már tudta, ki nyávogott.