Mese az erős indiánról, aki az eget tartja

Az erős indián, aki az eget tartja
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]

Egy tszimsian indián főnöknek négy fia volt: három közülük tevékeny és szorgalmas, de a negyedik, a legkisebb, lusta és közömbös. Úgy látszott, hogy semmi sem érdekli. Fivérei minden munkában jeleskedtek; erősek voltak a birkózásban, s ők voltak az elsők, ha sziklákat kellett görgetni. Senki sem volt, aki jobban vadászott volna, mint ez a három fiú, s mindig csúfolták piszkos öccsüket, aki lusta volt, és ott feküdt a hamuban a tűz mellett. S bárki, aki csak a házba belépett, kigúnyolta és szidta lustaságáért. Ő azonban oda se hederített a szidalmakra.

Eljött az az idő, amikor az emberek felkészültek, hogy elinduljanak fókára vadászni a messze tengeri szigetekre. Csak a törzs legbátrabb, leggyorsabb férfiai mehettek fókára vadászni. A sziget csupasz volt, sziklákkal borított, a tengerár nagyon erős, és egy rossz mozdulat a vadász halálát okozhatta. A fókavadásznak ezért nemcsak erősnek kellett lennie, hanem gyorsnak és ügyesnek is.

A három szorgalmas fivér egész ősszel a vadászatra készülődött. Jókor reggel lementek fürödni a tengerhez. Azután hazatértek, és apjuk, a törzs főnöke, vesszőkkel ütögette őket, és bedörzsölte testüket erősítő bogyók levével. A három fivér így készült a vadászatra, csak a legkisebb nem, megelégedett azzal, hogy piszokban, hamu közt feküdjön a tűznél.

A fivérek nap nap után azzal foglalkoztak, hogy kipróbálják az erejüket, és a közeli fák ágait tördelték, hogy attól is erősödjenek. A főnök háza népe naponta feddte a lusta fiút:

– Miért nem fürdesz meg néha, hogy tiszta legyél?

Mások megint így ingerkedtek vele:

– Majd ha nem lesz mit enni, akkor te fogsz minket jóltartani!

De bárhogy kötődtek vele, a lusta fiú oda se figyelt. Mikor azonban nem látták a többiek, fölkelt, megfürdött, és amikor mindenki aludt, testét a fák gyökereivel dörzsölte, éppen úgy, mint a fivérei. Amikor ezzel elkészült, újra fölvette piszkos rongyait, és ott feküdt a hamuban, nem törődve a többiekkel.

A fivérei minden nappal jobban erősödtek, már a fenyőágakat is könnyedén tördelték. A lusta fivér pedig feküdt a hamuban és a piszokban, hiába korholta őt az apja, az anyja és az egész háza népe. De haragosai között a leggonoszabb volt legidősebb nagybácsikája, aki igen röstellte, hogy öccse ilyen lusta.

Volt azonban egy fiatalabb bácsikája is, aki a feleségével együtt megkönyörült rajta, és a fiúnak titokban enni adott, s ha nagyon bántották a többiek, akkor védelmére keltek.

Az egyik éjjel, amikor a lusta fiú titokban a tengerben úszott, szembetalálkozott egy búvármadárral. A búvármadár mintha hívta volna. A legény megszólította a madarat:

– Te titokzatos madár, mit kívánsz tőlem?

A búvármadár így felelt:

– Sajnállak, mert gőgös fivéreid rosszul bánnak veled. Olyan erőt adok neked, hogy senki sem tud majd legyőzni. Fogd meg a lábam, és a víz alá fogunk bukni.

A legény megfogta a búvármadár lábát, és együtt buktak a víz alá. A tenger fenekén volt egy barlang, a búvármadár ide vezette a legényt. Azt mondotta neki:

– A barlang mélyén találsz egy csodaforrást, fürödj meg a forrásban, azután térj vissza a faluba. Feküdj a tűz mellé, mint máskor, mintha semmi sem történt volna.

A legény megfürdött a forrásban, ahogy azt a búvármadár tanácsolta, azután hazament apja házába. Nemsokára reggel lett, és felébredt a ház népe. Fivérei ekkor mentek fürödni, odamentek a fenyőfákhoz, tördesték az ágakat, és büszkélkedtek erejükkel. Amikor hazaértek, kigúnyolták lusta fivérüket. A házban mindenki szégyenkezett miatta, csak a legfiatalabb nagybácsikája és annak felesége védte még mindig, mert sajnálták. De ők sem tudták, hogy éjszakánként mit tesz az öccsük.

A fivérek mindennap készültek a vadászatra, a legfiatalabb fiú pedig minden éjjel, amikor a többiek aludtak, a víz alatti barlangba ment.

Telt-múlt az idő, elérkezett a fókavadászat napja. A két idősebb fivér most is, mint máskor, csúfolta a legkisebbet:

– No, te piszokjancsi, készülj el, és segíts nekünk, ha majd visszatértünk, és csónakunk tele lesz fókával. Annyit te is megtehetsz, hogy kis húsdarabokat hordjál a csónaktól a házig.

Nem sokkal azután megkezdődött a fókavadászat. A három nagybácsi, aki egy-egy csónakot kormányzott, magához vette a három idősebb fiút, de a negyediknek, a legfiatalabb nagybácsinak nem volt legénysége. Ekkor a piszkos fiú, aki még mindig a tűz mellett feküdt, odament a legfiatalabb nagybácsi feleségéhez, és azt mondta:

– Nénémasszony, készíts nekem tiszta inget és élelmet. Elmegyek a nagybátyámmal az ő csónakjában.

Mikor az idősebb fivérek ezt hallották, kinevették.

– Mit tudsz te tenni, hiszen csak útban leszel a vadászaton, azonkívül olyan piszkos vagy, hogy még a fókák is elmenekülnek előled. Maradj csak itthon!

Még hallani sem akartak arról, hogy a fiú velük tartson, de a legfiatalabb nagybácsi azt mondotta:

– Gyere az én csónakomba, bizonyára majd hasznomra leszel, és akármi történik, velem maradsz.

Így tehát a hamuban lustálkodó fiú beszállt a legifjabb nagybácsi csónakjába. Másnap hajnalban, amikor még sötét volt, indultak, és lassan közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a fókák tanyáztak. Még messze voltak a szigettől a vadászok, amikor már hallották a hatalmas állatok rekedt kiáltásait. A magányos sziget a tengerben maga is olyan alakú volt, mint egy hatalmas fóka. A sziget körül mindig nagy volt a vihar, ezért nehezen tudták a csónakot odakormányozni. A csónakból ki kellett ugrani a szigetre, és ha a vadász elvétette az ugrást, vízbe fúlt, vagy széttaposták a fókák.

Az első csónakban volt a legidősebb nagybácsi legénységével. Ott állt a csónak orrában. Mikor a hullám felemelte a csónakot, kiugrott a szigetre, de ekkor egy másik hullám odacsapta a csónakot a sziklához, és eltörte. Mind, akik a csónakban voltak, a vízbe estek; nem maradt más szárazon, csak a nagybácsi maga, aki kiugrott a szigetre. Itt azonban egy hatalmas fóka megtámadta, és a levegőbe dobta, úgyhogy eltörött a lába.

Következett a második nagybácsi csónakja. Amikor a csónakot felemelte a hullám, ő is kiugrott, de nem ért partot, az ő csónakja is a sziklához vágódott, és mindannyian a vízbe estek.

Ekkor azt mondotta a legfiatalabb fivér a nagybácsijának:

– Én majd kiugrom a szigetre, te vigyázz a csónakra, és így legyőzzük a fókákat.

A csónak többi utasa nem akart a fiúnak szót fogadni. Azt mondották:

– A többiek, akik gondosan készültek a vadászatra, mind rajtavesztek, hogy tudnád te legyőzni a nehézségeket?

De a legény így válaszolt:

– Vajon öregasszonyok vagy gyermekek vagytok-e, hogy nem mertek férfiakhoz illő vállalkozásokba kezdeni?

Erre már mind elszégyellték magukat, és a csónak a sziget felé indult.

A fiú felállt a csónakban, és amikor a hullám taraja fölkapta a csónakot, és legmagasabb volt a hullámverés, átugrott a szigetre. Amint földet ért, egy hatalmas fóka, a vezér, feléje tartott. A legény könnyedén földhöz vágta a hatalmas jószágot. Ugyanezt tette még sok más fókával is. Amikor látta a többi fóka, hogy mi történik, valamennyien a tengerbe ugrottak, és elhagyták a szigetet. A szigeten nem maradt más, csak a legyőzött állatok teteme.

Ekkor a legény berakta az elejtett fókákat a csónakba, azután maga is beugrott, és visszafelé indultak. Azok, akik a szörnyű vadászat után hazatértek, nagyon szégyellték magukat, mert hiszen az lett a győztes, akit annyit gúnyoltak.

Otthon a legény nem feküdt le a tűz mellé a hamuba, ahogy eddig szokta, hanem a legelőkelőbb fekvőhelyre heveredett. Itt aludt, amíg a többiek behozták az elejtett fókákat. Másnap korán kelt, felébresztette bácsikáját, és azt mondta:

– Gyere velem, bátyám, újból vadászni.

Ezentúl minden reggel elmentek, és minden este gazdag zsákmánnyal tértek haza.

Hosszú ideig tartott ez így. A legfiatalabb nagybácsi háza tele volt hússal, s volt mindig bőven ennivaló. Hamarosan elcserélték a fölösleges húst kincsekre, s nagy jólétben éltek.

Elérkezett az idő, amikor az indián törzsek mindenfelől összejöttek, hogy meglássák, ki a legerősebb köztük. Sok derék indián ifjú készült az erőpróbára. Megint úgy tűnt, hogy a mi legényünk oda se figyel, csak lustálkodik. Csak amikor a többiek aludtak, ment le a tengerpartra fürödni és tornázni. Azután elment az erdőbe, és a fák ágait tördelte. Eleinte kis fákat csavart ki a földből, később egyre nagyobbakat. Amikor úszkált a tengerben, a nagy viharmadár mindig körülötte úszott, s tanácsokat adott, hogy mit tegyen.

Lassan az emberek, akik már elfelejtkeztek a fókavadászatról, ismét gúnyolni kezdték, és azt mondották:

– Miért nem készülsz a versenyre úgy, mint a többiek?

Mások azt mondták:

– Egy ilyen lusta fiú nem is versenyezhet. Csak szégyelnénk magunkat miatta.

Úgy, mint annak előtte, most sem fogta pártját más, csak a legfiatalabb bácsikája és annak felesége.

– Ne felejtsétek el, hogy egyszer ő mentett meg a szégyentől és az éhenhalástól mindannyiunkat – mondogatták.

A fiatal indián férfiak mindenféle versenyre készültek, birkózásra és kődobásra is. Egymással versenyeztek, és nagy kövekkel dobálóztak; azután fürödtek, és erősítő italokat ittak. Kiúsztak a tengerbe, még akkor is, ha jégtábla tűnt fel a vízben, és amikor visszajöttek, a főnök vesszővel verte csupasz hátukat, hogy megedződjenek. Úgy tűnt, hogy a fiatal fiú minderről tudomást sem vesz.

Végre elérkezett a törzsek közötti verseny napja, és messziről gyülekeztek a versenyzők és nézők. A legerősebb férfiak összegyűltek, hogy kődobásban versenyezzenek. Az volt a győztes, aki a legtávolabbra tudott dobni.

A versenyzők közt volt egy híres harcos, egy erős férfi Gitrhahlából. A verseny során ő dobta legmesszebbre a követ. A gitrhahlai emberek nagyon boldogak voltak, s egymást bátorították.

Mikor így állt a verseny, a fiatal fiú is odament, ahol a versenyzők állottak.

A rokonok rá akarták bírni a fiút, hogy ne versenyezzen, hisz nem készült a versenyre, s csak szégyent hoz a törzsre, de ő nem hallgatott senkire. Odament a kőhöz, amelyekkel a versenyzők dobálóztak, s azt mondotta:

– Miért dobálóztok ilyen kis kaviccsal, ez csak gyerekeknek való!

Azzal könnyedén felemelt egy jókora sziklát, elhajította, s a szikla sokkal messzebbre repült, mint a kisebb kövek, amelyeket a többi versenyző dobott el. A tszimsianok boldogok voltak, az ellenfelek pedig, akik eddig dicsekedtek, szégyenkeztek.

A legény ezután visszament a házba. Nem érdekelte, hogy tovább mi történik, nem vett részt a víg táncmulatságban.

Azután elkezdődött a birkózás. Az első verseny győztese megvívott a következő jelentkezővel, és ez így ment egymás után, amíg csak egyetlenegy ember maradt a küzdőtéren: egy hatalmas óriás. Dicsekedve hívta a többieket, hogy jöjjenek, szálljanak harcba vele.

– Hol vannak a tszimsianok bátor és erős férfiai? – ingerkedett. – Gyertek, próbáljatok legyőzni!

A tszimsian férfiak szótlanok maradtak. Senki sem volt köztük, aki fel tudta volna venni vele a versenyt. És íme, ekkor megjelent az ifjú, akit piszkosnak gúnyoltak, és megindult az óriás felé.

Lassan, nyugodt mozdulatokkal levette ruháját, és a sok néző gúnyolta a tszimsianokat a piszkos fiú miatt. Az óriás támadott, de az ifjú megragadta, s az óriás a levegőbe repült, és úgy esett vissza, hogy ropogtak a csontjai. A gitrhahlai törzs férfiai most bezzeg szégyenkeztek, hogy egy ilyen hamujankó győzte le az ő bajnokukat, és méghozzá úgy, hogy ropogott minden csontja.

A tszimsian törzs tagjai pedig igen boldogok voltak.

Vége volt a birkozóversenynek, és új erőpróba következett. A versenyzőknek egy fát kellett kitépniük a helyéről s az erdőből levinni a tengerpartra. Megállapodtak, hogy az lesz a győztes, aki a legnagyobb fát tudja kitépni és a legtávolabb elvinni.

Először egy közeli fát választottak ki, s egyik versenyző a másik után próbálkozott, de senki sem tudta tövestül kitépni a fát. Végül egy ember a vudsté törzsből törte ki a fát. Ez a törzs állott most a verseny élén, és ezért mindenki mást lenéztek, gúnyoltak.

Egyszerre csak megjelent a piszkos fiú. Fölnézett a fára, amelyet ki kellett volna tépnie, és így szólt:

– No hiszen, ti erős férfiak, egy bokrocskával játszadoztok? Hiszen ott van egy igazi nagy lucfenyő!

Azzal egy fára mutatott, amely a dombon állott. Felsétált szépen kényelmesen a fához, és rázni kezdte. Azután kitépte az alsó ágakat anélkül, hogy eltörte volna őket. Ezt követően megragadta a fatörzset, és szép, büszke mozdulattal kiemelte a talajból gyökerestül. Így vitte le a tengerpartra.

Az emberek elégedetten morajlottak, a vudsté törzs tagjai a bámulattól és rémülettől szinte megmerevedtek. Hiszen a fiatal férfi nemcsak hogy elérte az ő legerősebb emberüket a versenyben, hanem sokkal nagyobb fát vitt le a vízpartra.

Az ifjú híre messze országokba eljutott. Sok állat is hallotta hírét, és egymás után jöttek megvívni vele; először a puma, a grizzli medve, majd a farkas. Sorra legyőzte őket.

Azután elindultak az erdők is. Betörtek abba a faluba, ahol a hős lakott, és pusztulással fenyegették a kunyhókat. Csakhogy a legény kitépte a gyorsan közeledő fákat.

Ekkor a hegyek támadtak a falura. A hős azonban visszatolta a hegyeket, egyiket a másik után, amíg csak arra a helyre nem kerültek, ahol ma is állnak.

Ebben az időben a világ végén állott egy ember, aki a világot egy pózna segítségével tartotta. Fenyőből volt ez a pózna, s a kacsák gyakran jártak oda hozzá, és az ember ízületeit zsírral kenegették. Amikor csak megmozdult, mozgott a föld. Amikor másik kezébe tette át a póznát, hatalmas földrengés volt. Ez az ember már vénséges vén volt, és nagyon szeretett volna megpihenni.

Az ifjú, aki a búvármadártól kapta erejét és a viharmadártól hatalmát, a tűz mellett feküdt, mint rendesen, nem törődött senkivel, és ideje nagy részét alvással töltötte. A rokonai megint gúnyolni kezdték, mintha nem is ő mentette volna meg a törzset a szégyentől és a vereségtől. De az emberek hálátlanok és feledékenyek.

Egy éjjel, mikor mindenki aludt, hatalmas csónak jelent meg a parton, nem messze a kunyhótól, amelyben az ifjú lakott.

A kormányos partra ugrott, és azt mondotta:

– Várjatok, majd én megkeresem azt a legényt!

Azzal egyenesen a ház felé tartott, ahol az ifjú lakott nagybácsikájával. Odalépett az alvó legényhez, megrázta, és így szólt hozzá:

– Érted jöttünk, fiam. Nagyapád már nagyon gyönge, és azt akarja, hogy te vedd át az ő helyét.

Felébredt a legény, és anélkül, hogy bárkitől búcsút vett volna, követte az idegent a csónakhoz. Leült a csónak orrába, s a kormányos parancsot adott az indulásra.

Senki sem evezett, s a csónak mégis haladt, gyorsan tört előre a habokon keresztül. Ez a csónak ugyanis élő volt, fekete hal, s a csónakos az ő hátán ült. Amikor már messze kiértek a tengerre, ahonnan nem látszott a szárazföld, egy kopár szigethez érkeztek. Itt kikötöttek, és a hajó legénysége, amely eddig ember formájú volt, sorra viharmadárrá változott. Csak a kormányos tartotta meg emberi formáját, s így szólt a fiatalemberhez:

– Nagyapád nagyon öreg már, fiam. Ezért küldött érted. Itt van az ideje, hogy átvedd a helyét. Sok éven keresztül edzett téged, és most mindent és mindenkit le tudsz győzni. Neked kell folytatni azt a munkát, amelyet ő elkezdett. Kövess engem!

Senki sem szólt többet, hanem elindultak az úton, amely a sziklás sziget közepére vezetett. Ezt az ösvényt mindkét oldalon kacsák és viharmadarak őrizték. Végül az ösvény is véget ért. Ekkor az a viharmadár, amely még emberi alakot viselt, lehajolt, és elhúzta a követ a nyílásról, amely a föld belsejébe vitt. Itt egy hosszú létra állt. Lementek a létrán a föld belsejébe. Addig ereszkedtek lefelé, amíg egy négyszögű deszkaoszlophoz nem értek. Ennek az oldalfalai meredeken lefelé haladtak, és nem látszott, hol érnek véget. Az emelvény közepén nagyon öreg ember ült, térde közt tartott egy hatalmas póznát. Ekkor megszólalt a viharmadár:

– Nagyapád tartotta fenn a világot, amióta létezik, de most már öreg és elgyengült. Te veszed át a helyét, miután megtudtad, mi a feladatod.

A vénséges vén ember, amikor meglátta a fiatalt, így szólt hozzá:

– Már régóta várok rád, unokám, de meg kellett tudnom, vajon elég erőd van-e ahhoz, hogy a világot tartsad. Ezért gyakoroltam veled éjszakákon át, ezért nyertél meg mindenféle versenyt. Most már biztosan elég erős vagy, halld hát tanításomat. A kacsák és viharmadarak lesznek a hírnökeid, ők hoznak neked ételt és italt. Ízületeidet is ők kenegetik olajjal. Azt is tudják, hogy hol találnak meg engem, ha innen elmegyek. Ne felejtsd el, hogy nyugodtan kell maradnod, mert valahányszor megmozdulsz, megremeg a föld. Ha nem bírod erővel, akkor vége lenne a világnak, mindenki elpusztulna.

Amikor a vénséges vén ember mindezt elmondotta, nagyon lassan fölkelt, s a fiatal ember leült a helyére. Az öreg a kezébe adta a póznát, majd így folytatta:

– Most pihenni térek. S nyugodtan alszom, mert tudom, jól teljesíted a feladatodat.

Amikor reggel felébredtek a tszimsian indiánok, látták, hogy az ifjú alvóhelye üres. Mindjárt sejtették, hogy a szellemek vitték el, s a bácsija meg annak a felesége mondogatták, hogy semmi baj nem érheti, hiszen ő maga is szellem. Nem olyan, mint a többi indián. Ezért tudta azokat a csodákat véghezvinni, melyeken mindnyájan álmélkodtak.

– Talán még találkozunk vele – mondták -, de bármit is tesz, bizonyos, hogy fontos dolgot cselekszik.

Az indiánok még soká keresték az ifjú embert, de soha többé nem találtak a nyomára.