Skip to content

Mese a medvebocsról,aki madár akart lenni

    Medvebocs, aki madár akart lenni

    Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a madarakat.

    – Jó napot! – kiabálta a kis barna medvebocs. – Én is madár vagyok ám!

    De a madarak kinevették:

    – Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.

    A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.

    – Én is madár vagyok ám! – kiabált feléjük. – Van már csőröm!

    – Hogyisne – nevettek a madarak. – A madarak tudnak énekelni!

    A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:

    – Kérlek, taníts meg engem énekelni!

    – Nem hinném, hogy sikerül – csóválta a fejét az énektanár -, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!…Do, re, mi, re, do…

    A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: – Do, re, mi, re, do – és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.

    Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: – Do, re, mi, re, do…

    A madarak csak nevettek, és azt mondták:

    – Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!

    A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.

    – No, most figyeljetek rám! – kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.

    A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.

    Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.

    – Brumm…brumm… – üdvözölték egymást.

    – Brumm…- mondta a kis fekete medvebocs. – Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?

    – Brumm…brumm…,hogyne mennék! – mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.

    (angol mese nyomán – Fordította: Bartócz Ilona)

    Pin It on Pinterest