Skip to content

Benedek Elek: Mese a kalászról

    Mese a kalászról

    Mikor az Úristen a világot megteremtette, jó dolga volt a szántóvető embereknek: csak egy barázdát kellett szántani, azt ha bevetették, elég volt bőven, mert a gabonák szára a tövétől a hegyéig csupa kalász volt. S még milyen kalász! Telides-tele volt súlyos szemekkel: egy kalász elég volt egy ház népének.

    Hanem a gonosz lélek nem tudta nézni, hogy az embernek olyan könnyű legyen az élete, s elkezdett duruzsolni, izgatni-bizgatni:

    – Jaj de bolondok vagytok! Hogy tudtok megelégedni egy barázdával?! Lássátok, ha több barázdát húznátok, annyi gabonátok lenne egyszerre, hogy holtig nem kellene többet dolgoznotok.

    Tetszett ez a beszéd az embereknek, lépre mentek, s egy helyett száz meg száz barázdát szántottak, s jó sűrűn teleszórták gabonával, hogy sok, nagyon sok gabonájuk legyen.

    Hát lett is szálában temérdek. Tele volt kalásszal tövétől hegyéig minden szál, hanem Isten megbosszankodott az emberek telhetetlenségén, végigsimította a gabonaszálakat tövétől hegyéig, csak éppen legfelül hagyott egy fejecskét, a legkisebbet. Akkor aztán szólt az embereknek:

    – Nem elégedtetek meg egy barázdával, hát jó, teljék kedvetek: szántsatok ezután annyi barázdát, amennyit csak akartok, de tudjátok meg, hogy én is annyit adok, amennyit akarok.

    Azóta a szántó-vető ember sokat szánt, de hiába hullajtja véres verejtékét, egy szálon csak egy kalász terem.

    Pin It on Pinterest