Egyszer Mátyás király egy faluban megesteledett. Kérdezősködött, hogy hol szállhatna meg éjszakára. Innen is, onnan is tovább küldték. Szegény vándorból nem sok hasznot néztek ki a falusiak.

Azt mondja neki a kocsmáros.

-Menjen a tanítóhoz, az biztos, hogy befogadja!

El is ment Mátyás s a tanító valóban beinvitálta a házába. Nagyon szegény volt a tanító, de mégis finom vacsorával vendégelte meg a szegény utasembert. Szépen el is beszélgettek a világ folyásáról s aztán nyugovóra tértek.

Másnap reggel Mátyás visszament a kocsmába, hogy megköszönje a kocsmárosnak a jó tanácsot. Hát, mit lát? A fogason ott lógott a tanító kabátja.

-Hát ez a kabát hogy került ide? – tudakolta Mátyás – az este még a tanítón láttam.

-Igen, az övé volt. Az ennivaló fejében hagyta itt, amivel kendet megvendégelte – világosította fel a kocsmáros.

Mátyás igen meghatódott a tanító jóságán. Elhatározta, hogy fényesen megjutalmazza. Hazament Budára s egy nap hívatta a tanítót.

Szegény, nem tudta elgondolni, hogy mi rosszat tehetett, amiért egyenesen a király elé hívatják.

Mátyás fényes ebédet adott a tiszteletére. Búcsúzásul még meg is ajándékozta. Neki adta saját köntösét, aminek a zsebeit jól megrakta pénzzel. Ezt tették a többi urak is. A tanítót hatlovas hintón vitték haza a falujába. Így jutalmazta meg Mátyás király a szíves vendéglátásért.