Skip to content

Benedek Elek: Maros és Olt

    Maros és az Olt

    Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindég.

    Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csendesebb természetű volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni.

    De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férje urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt, s egyszer feltámadott a király ellen is.

    – Az legyen a büntetésed – mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet.

    A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet! A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége s gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.

    – Anyám, édesanyám – kérdezte egyszer Maros -, mért vagy mindég olyan szomorú?

    Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is: – Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni?

    Mondotta Tarkő: – Két nagy bánat nehezedik az én szívemre.

    Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.

    – Hol van az édesapánk? – kérdezték a leányok.

    – Amarra, messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét, s nekem sem szabad odamennem!

    – Hát minekünk?

    – Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá.

    Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat, ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?

    – Akarjuk, akarjuk! – mondták lelkes szóval a leányok.

    – Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elé aranyvesszőmet. De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.

    – Igaz, kinek a nevével utazunk?

    – Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb – mondotta Maros.

    – Az igaz, de serényebb én vagyok. Mindenütt elöljárnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!

    – Én sem a tiéddel!

    – A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk, s hamarább ölelem édesapámat, mint te.

    – Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta. Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintette aranyvesszejével.

    Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.

    – Ó, jaj, nekem, hát nem együtt mentek?! – jajgatott Tarkő.

    – Jertek vissza, jertek! De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, valamivel csöndesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül.

    Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb.

    Búsan sóhajtozott magában: „Ó, mért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.” Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím, látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó.

    És hallja Maros hangját: – Jere, jere! Tarts velünk!

    Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.

    – Ó, vígy el engem is – esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat! Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost.

    Így látták meg édesapjokat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.

    – Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! – zokogott Maros és Olt. Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…

    Pin It on Pinterest