Hú, hú, hú – hujjogott, dudált a szél a kertek alatt. Kegyetlenül cibálta a fák csupasz ágait, ríkatta a gyenge vesszőket.

A cinegepár, éhséget csillapítva, éppen az ágak kérgének réseit vizsgálta át. S a madarak amolyan egészségügyi nagytakarítást is végeztek, hogy megtisztítsák a kéreg közé fészkelt férgektől a fát. A hideg szélben nem mertek hosszabb útra indulni, pedig nem is volt messze a fészer, sőt szalmakazal is volt, ahonnét a verebek csiripelése hallatszott fel.

A Nap magasan járt a domb fölött. De a szél nem csitult, s egyre hidegebb lett. A kis cinegék már nem az ebédre gondoltak, hanem az éjszakai szállásra, meleg odúra, elhagyott fészekre…

– Hol fogunk megpihenni? – szólt Cinke anyó. – Itt az ágakon megfagyunk, hiába bújunk egymáshoz.
– Próbáljunk meg ágról-ágra, apró röptékkel eljutni a fészerig – bíztatta Cinke apó -, ott nyugodtan megpihenhetünk.

Az erős szél mintha egy pillanatra csendesedett volna. Ezt használta ki a cinegepár.
Gyorsan a következő fára szálltak.

Cinege apó hirtelen felkiáltott:
– Nini, ezen a fán egy nagy lopótök lóg! De mekkora…, a gazda biztos nem vette észre az ősszel!
– Ez bizony jó volna házikónak, kényelmes otthonnak – örvendezve szólt vissza Cinke anyó.
Odaszálltak a lopótökhöz és körbemustrálták.
– De szép házunk lesz – örült Cinke anyó-, itt még a kicsinyeinket is kikölthetjük.
– Bizony, bizony- mondta Cinke apó -, kibéleljük, és itt e lopótök cinegeházban várjuk meg a tavaszt.

A szél tovább csendesedett, a lopótök sem himbálózott. Cinke apó és Cinke anyó azonnal nekiláttak a lopótök oldalára ajtót, azaz lyukat készíteni. Ügyesen kerekedett ki a bejáró lyuk. S nagyon megörültek, amikor meglátták, hogy a lopótök belsejében szép, egészséges magvak vannak.

– Nemcsak otthonunk lesz, hanem éléskamránk is – szólt Cinke apó, s csalogatta be a párját.
Cinke anyó csak álmélkodott a kényelmes belsejű lopótök-szobácskán, amit gyorsan egy kis mohával, a fán maradt száraz falevéllel ki is béleltek. Aztán örömmel bújtak össze, s a fáradtságtól, a sok izgalomtól el is aludtak.
Kellemes, szép reggelre ébredtek. A szél is elállt. Viszont testbe maró hideg fogadta őket, de ezt mégis jobban el tudták viselni, mint a nagy szelet, ami tollként repítette őket ide-oda a levegőben.
Nappal a fák kérgeit tisztogatták, este bebújtak a jó kis meleg odújukba, a lopótök cinegeházba. Így telt el a tél. Eljött a tavasz, s a tojásrakás ideje is. Cinke anyó lerakta az első tojásait.

Egyszer csak a gazda zavarta meg nyugalmukat. Cinkééknél lett is nagy riadalom. A fákat tisztogatva a gazda észrevette, hogy ősszel véletlenül a fán maradt egy szép kifejlett, nagyra nőtt lopótök.
– Csípje meg a kánya! Ezen a lopótökön lyuk van! – mordult a gazda.
A Cinke anyó ijedtében kiröpült a lopótök házikóból, és sírva ugrándozott egyik ágról a másik ágra. A gazda megértette a cinke ijedt röptét. Odébb ballagott, onnan figyelte a lopótök házat.
– Biztosan félti már a tojásait – gondolta – de tőlem ne féltse…!

Azon nyomban elhatározta, hogy készít egy cinkeetetőt, ahol majd a cinegék a kicsinyeiket bőséges eledelből felnevelhetik. Így is tett. De nemcsak egy, hanem több cinkeetetőt készített, több cinkeodút is felszerelt a fákra, hogy az új nemzedékeknek is legyen házikója.

A cinegék évről-évre hálából megtisztogatták a gyümölcsfákat a férgektől. S azóta is ott élnek a kertben, s minden tavasszal énekelik: ”Kék az ég, nyitni kék, a tavasz újra szép…”
Ha nem hiszitek, akkor menjetek ki a kertbe, és nézzétek meg…