Skip to content

Lepényeső (indiai népmese)

    Lepényeső

    Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Rámpur nevű falucskában egy Rámú nevű paraszt. Okos, csavaros észjárású ember volt. Amilyen furfangos volt Rámú, olyan ostoba és pletykás volt a felesége. Sok bosszúságot kellett nyelnie Rámúnak az asszony miatt. Soha nem mondott el neki semmi titkot, mert ha néha napján megtette, percek alatt az egész falu arról beszélt. A világ legnagyobb pletykafészke volt az asszony.


    Rámú hajnalok hajnalán ment a földjére dolgozni minden nap, és vaksötétben ért haza, csak hogy a feleségétől távol legyen. Így tett egy szép napon is, mikor csodálatos dolog történt. Szántás közben az eke valami keménybe ütközött. Rámú fogott egy ásót, elkezdett ásni, és jó mélyen a földben egy csillogó-villogó fémdobozt talált. Nagyon megörült.

    Hát még mikor felnyitotta a ládikó tetejét! Nem hitt a szemének. Azt gondolta: ha hazaviszi, az asszony örömében fűnek-fának elmeséli, aztán majd jön valami hivatalos ember, és magával viszi a ládikót! Törte a fejét, mit csináljon. Mindenesetre visszatemette a ládát a földbe, és megjelölte egy kővel. Hazatérve egész éjszaka csak forgolódott, nem jött álom a szemére. Reggel azonban az eszébe ötlött valami. Szólt a feleségének:

    – Délutánra kapd össze magad! Elmegyünk halászni az erdőbe!
    – Az erdőbe? Halászni? Halak a folyóban vannak, nem? – kérdezte megütközve Rámú felesége.
    – Nem érted te ezt. Nagyon hideg lesz ma. Befagy a folyó, ezért a halak behúzódnak a fák közé – válaszolta Rámú.


    A felesége el is hitte azon nyomban, és egy szava sem volt ezután. Rámú egyenesen a piacra ment. Vett néhány jókora halat, meg lepényeket, és a földek felé vette az útját. Ott fogott egy nyulat, és a folyóparton kikötötte egy bokorhoz. Aztán elszórta a halakat a füvön, a lepényeket meg a néhány maradék halat felaggatta a fákra. Dolga végeztével hazament. A felesége a legszebbik ruháját felöltve várta izgatottan. Meglátta Rámút, és megszólal:
    – Vedd fel te is az új ruhádat!
    Rámú örömmel vette fel a felesége által varrt új ruhát, látta, hogy minden terv szerint alakul.
    Elmentek aztán az erdőbe. Mondja ott Rámú az asszonynak:
    – Látod már, hogy a halak behúzódtak a fák közé! Nem hazudok én neked!
    Mit is mondhatott erre az asszony? Szótlanul és csodálkozva szedegette a halakat.
    – Hagyd aztán most ezeket a halakat! Én majd szedem a fáról a lepényeket, meg van itt még néhány hal, te meg kapd el őket!
    – Lepény és hal a fán? Megőrültél?
    – Nem én őrültem meg, hanem te! Az előbb sem hittél nekem. Nem tűnt fel, hogy az éjjel lepényeső meg haleső volt? Jó csomó hal meg lepény fennakadt a fákon – ezzel Rámú felmászott a legközelebb eső fa tetejére.

    Dobálta az asszonynak az ételt a fáról, hogy az alig bírta kapkodni. Csodálkozott az asszony, de végül is elhitte az egészet.


    Elment Rámú a folyópartra, fogta a nyulat, és odavitte a feleségéhez:
    – Nézd, fogtam egy nyulat a folyóban. Nagy lakomát csapunk ma este. Süsd meg a nyulat a halakkal, ma jól bevacsorázunk!


    Meglepődött a nyúlon az asszony, de hát látta, hogy csak úgy, puska nélkül fogta az ura, így aztán ezt is elhitte. Rámú ezek után kiásta a fémládikát, és a feleséggel együtt hazabandukolt. Mikor az asszony megkérdezte, hogy mi van a ládikában, Rámú megmutatta.

    Az asszony majd’ elájult. A dobozka tele volt arannyal, ezüsttel, ékszerekkel és jó sok rúpiával. Mikor hazaértek, Rámú elrejtette a ládát a házuk tetején.


    Mire lemászott a tetőről, az asszony már el is készült a nyúllal és a sülthallal. Fenségesen belakmároztak, de az asszony sehogyan sem fért a bőrébe. Annyi minden csoda történt ma! Azonnal el kell mondanom valakinek! Azt is el kell mondanom mindenkinek, hogy végre gazdagok lettünk!


    Az éjszakát még csak-csak kibírta valahogy, de reggel a kútnál akivel csak találkozott, mindnek előadta a tegnap történteket. Ettől meg is könnyebbült egy kissé. Készített egy kis reggelit, és megetette az urát. Rámú elment dolgozni a mezőre. Az asszony meg rohant máris a szomszédba, és csak mesélte-mesélte mindenkinek a nagy szerencséjüket.


    Másnapra már nem csak a falu apraja-nagyja tudott a ládikóról, hanem a városi elöljáró is. Ki is küldött egy adószedőt rögtön Rámú házához. Az nem találta ott Rámút, leült hát, hogy megvárja. Hajtja haza az ökröket Rámú, látja, hogy egy rendőr-forma ember várakozik a háza előtt. Mi tagadás, megijedt egy kicsit, de nem mutatta, elhajtotta az ökröket az istállóba.

    Odamegy aztán az adószedőhöz, és köszönti:
    – Adjonisten! Mi járatban minálunk?
    – Rámú! Tudomásunkra jutott, hogy találtál egy arannyal-ezüsttel teli ládikát a földeden. Igaz ez?
    – Ez biz’ nem igaz. Bárcsak igaz lenne!
    – Hazudsz! A feleséged az egész faluban, az egész megyében elterjesztette, hogy így történt. Hívjad csak ki nejed őnagyságát! – mondta az adószedő.
    Hívta a feleségét Rámú. Kérdezi tőle az adószedő:
    – Találtatok egy arannyal-ezüstel teli ládikát a földben?
    – Igenis találtunk egy ládát, és telis-tele volt arannyal meg ezüsttel. Férjecském, mi értelme elhallgatni?
    Mérges lett erre az adószedő, és ráförmedt Rámúra:
    – Vigyázz, Rámú! Ne hazudj nekem! A feleséged bevallotta. Kerítsd elő a ládikát, de azonnal, és add át nekem!
    – Ha lenne ládika, odaadnám! A feleségem bolond. Nem szabad hinni a bolondságait. Kérdezze csak meg tőle kend, hogy mikor találtuk a ládikát!
    – Mond meg asszonyka, mikor találtátok a ládikát? – kérdezte az adószedő.
    – Aznap, amikor lepényeső esett. Együtt mentünk szüretelni a lepényeket meg a halakat a fáról. Az uram fogott egy úszkáló nyuszikát is a folyóból. Akkor találtuk a ládát.
    Eléggé meglepődött ezen az adószedő. Rámú megszólalt:
    – Bolond az asszony, mondtam én. Kend csak az idejét vesztegeti. Lepényeső? Halszüret? Úszkáló nyuszika?

    Azér’ mondja csak, hogy az emberek rá figyeljenek. A ládikát is csak úgy kitalálta.
    Elhitte a dolgot az adószedő, szánakozva nézett az asszonyra, aztán otthagyta őket. Rámú meg büszke volt a furfangjára, és mosolygott a bajsza alatt.
    Egy-két hét múlva Rámú elővette a ládikát, és mindig egy keveset eladogatva az ékszerekből boldogan éltek mind a ketten, míg meg nem haltak.

    Pin It on Pinterest