Lázár Ervin: A másik Télapó

A másik télapó
[Total: 0    Average: 0/5]

– Apu, te most ideülsz a ládára!

– Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!

– De amikor játszunk!

– Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?

– Mert te leszel a szegényember.

Na persze – gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.

– És te mi leszel?

– Én a Télapó.

Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.

Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.

– Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva.

Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.

– Milyen puttonyom?

– Amiben az ajándékokat hozod.

– Ááá – nevet a tudatlan szegény embereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!

– A másik? Melyik?

Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja… mit mondja?!… sziszegi:

– Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb -, ebben van a dér – másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.

Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.

A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.

– Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit.

– Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó -, mert kieresztem a jeget és a hót.

Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.

– Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.

Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tűszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belőle a hóból.

– Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó.

– De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.

Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:

– Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!

Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.

– Na várj – mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl.

– Mi az?

– Téli csillagok.

Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!

– Ez nagyon szép tőled, Télapó – vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.

Lép felém egyet.

– Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?

– Rőzséből – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.

– Azt is hoztam! – kiált Télapó.

– Mit?

– Rőzsetüzet.

– Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?

– De-de! – mondja büszkén, és megfordul.

Tényleg! A farzseb!

Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!

Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.

Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.

– Te nem fázol, Télapó?

– De, egy kicsit én is.

– Akkor gyere közelebb.

Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.

– Jó meleg – mondja.

– Ühüm – bólint a szegényember.

Melegszenek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük