Volt egyszer egy gazdaember, aki minden héten bement a vásárba. Hol a gabonáját adta el, hol az állatait. A felesége erősen unatkozott otthon. Veszekedni kezdett hát, hogy ne mindig az ura menjen a vásárba, menjen egyszer ő is. A gazdaember hallgatta, hallgatta. Mikor már nem győzte hallgatni, így szólt hozzá:
– No, ha kedved van, hát menj te a vásárra.
Azzal megrakta a szekeret búzával. Az asszony felült a bakra, rácsapott a két lóra, s megindult a vásár felé. Nem messzire ért, amikor eszébe jutott, nem tudja, hogy adják a búzát.
Nem sokat teketóriázott, hanem megfordult a szekérrel, visszahajtott a házba.
Mikor az ura meglátta, megkérdezte:
– Ilyen gyorsan eladtad a búzát?
Az asszony megrázta a fejét, hogy nem, azért jött vissza, mert nem tudja, hogy adja a búzát.
– Ahogy jár, úgy add te is – felelt az ura.
Megköszönte az asszony az útbaigazítást, s azzal kihajtott a vásárra. A gabonapiacon megállott a szekérrel. Sokáig nem kellett várnia, odalépett hozzá egy zsíros bundás kereskedő, és megkérdezte:
– Hogy adja a búzát, húgomasszony?
– Ahogy jár – felelt az asszony.
– Jó – mondta a kereskedő -, akkor megyek, megkérdem, hogy jár.
– Kérdezze csak – biztatta az asszony.
Csakhamar visszajött a kereskedő, s mondta, hogy most már tudja, hogy jár a búza.
– Hogy? – kérdezte az asszony.
– A búza most úgy jár – magyarázta a zsíros bundás kereskedő -, hogy a felét hitelbe adja, a másik felét meg várakozás fejében.
– Jól van – felelt az asszony -, ha úgy jár, úgy adom. De azt nem mondta, hogy pénzt mikor kapok?
– Az utolsó vásárkor.
Elgondolkozott az asszony, aztán így szólt:
– Ez is jól van, csak azt nem tudom, hogy ismerünk egymásra az utolsó vásárkor.
– Tudja, hogy? – mondta a kereskedő. – Hát úgy, hogy bundát cserélünk. Maga ideadja az új bundáját, én meg odaadom az én zsíros bundámat. Erről aztán megismerjük egymást.
Úgy is történt. Az asszony levetette a bundáját, és átadta a kereskedőnek. A kereskedő levetette a maga bundáját, és átadta az asszonynak. Aztán a kereskedő felrakta az asszony búzáját a szekérre. Megvolt a vásár, elhajtott a kereskedő is, elhajtott az asszony is.
Délfelé hazaért az asszony. A szekérzörgésre előjött az ura, s megkérdezte:
– Hogy adtad el a búzát?
– Ahogy járt – felelt az asszony.
– Hát a pénz hol van? – kérdezte az ura.
– Pénz csak később lesz, mert a búzának a fele most hitelbe jár, a másik fele várakozásba.
– Pénzt mikor kapsz? – kérdezte az ura.
– Az utolsó vásárkor.
– És miről ismered meg a kereskedőt?
– Bundát cseréltünk – felelt az asszony -, arról ismerem meg.
A gazdaember megnézte a feleségét jobbról, megnézte balról, lassan körüljárta, úgy is megnézte. Mikor már eleget nézte, így szólt:
– Ekkora bolondot sem láttam még. Most elmegyek világgá, s addig ne várj haza, míg nálad nagyobb bolondra nem találok.
Azzal a gazda megindult világgá.
Azazhogy nem világgá ment, hanem a kereskedőhöz. Tudta, hogy a környéken csak az az egy kereskedő van, és elhatározta, hogy ha a kereskedő becsapta a feleségét, ő is becsapja majd a kereskedő feleségét. Mert azt is tudta, hogy ha az ő felesége buta, a kereskedő felesége kétszer olyan buta.
Ment, ment, mire beesteledett, elért a kereskedő házához. Benézett az udvarra, látta, hogy a szekér nem áll ott, ebből mindjárt kitalálta, hogy a kereskedő úton van. Bement hát az udvarba, s az ajtón bekopogtatott. Nem sokat kellett kopogtatnia, már jött is a kereskedő felesége:
– Mi járatban van? – kérdezte a kereskedő felesége.
– Most jövök a mennyországból – felelt a gazda.
Megörült erre az asszony, kitárta az ajtót, széket hozott, leültette a gazdát, kínálta étellel, itallal, és elkezdett kérdezősködni:
– Ha a mennyországból jött, bizonyosan látta a fiamat?
– Hogyne láttam volna! – felelt a gazda.
– Mit csinál a lelkem? – kérdezte az asszony.
– Csonttal-ronggyal kereskedik, de nem megy jól a sorsa. A kabátja rossz, a szekeret maga húzza, mert lova sincs.
Elgondolkozott a kereskedő felesége. Egy darabig gondolkozott, azután megkérdezte:
– Mondja, bácsi, visszamegy a mennyországba? Vagy itt marad a földön?
– Visszamegyek hát. Holnap reggelre már ott is kell lennem.
– Ha küldenék a fiamnak egyet s mást – kérdezte az asszony -, elvinné neki?
– El én, örömest, akármit. Még ha lovat küld neki, azt is felhajtom a mennyországba.
Lóra gondolt az asszony is, lovat szeretett volna küldeni a fiának, hogy ne maga húzza a szekeret odafent az örök fényességben. Csak nem mert szólni, félt, hogy a gazda a lovat nem vállalja. Most úgy megörült, kis híján megcsókolta.
– No, ha a lovat elviszi, nincs baj, mert akkor sok mindent csomagolhatok, a ló elbírja.
– Mit akar csomagolni? – kérdezte a gazda.
– Megsütök három libát, egy malacot, küldök kolbászt, sonkát, disznósajtot, csörögefánkot. Most jut eszembe, a férjem elcsalt egy bolond asszonytól egy bundát, azt is elküldöm neki. Meg egy kevés pénzt is küldök.
Az asszony hozzálátott sütni-főzni, a gazda meg lepihent. Reggel az asszony kihajtotta a szürke lovat az istállóból, a sok ennivalót berakta egy átalvetőbe, az átalvetőt elhelyezte a ló hátán, rátette a bundát, aztán előhívta a gazdát, hogy kész van minden, indulhat a mennyországba. A gazda elbúcsúzott az asszonytól, felült a ló hátára, s elhajtott.
Alig hajtott el, befordult a kereskedő szekere a ház elé.
Mikor meghallotta, hogy az ura megjött, a kereskedő felesége kirohant eléje az udvarra, s nagy lelkendezéssel újságolta, hogy hírt hallott a fiukról.
– Ne bolondozz, asszony – mondta a kereskedő -, hogy hallhattál volna hírt a fiunkról, hiszen három éve halott?
– Nem hiszed? – dicsekedett az asszony. – Pedig így van. Megtudtam, hogy szegény a mennyországban csonttal meg ronggyal kereskedik, de nincs lova, maga húzza a szekerét, a kabátja meg rossz. Elküldtem neki a szürke lovat, meg azt a bundát, amit attól az asszonytól csaltál ki a vásáron, aztán küldtem neki enni-innivalót meg pénzt, hogy forgassa a mennyei kereskedelemben.
A kereskedő jajgatni kezdett, mintha elevenen nyúznák. Egy darabig jajgatott, aztán megtudakolta:
– Ó, te boldogtalan, kivel küldted a lovat meg a többi ajándékot a fiadnak?
– Kivel? Hát egy emberrel, aki a mennyországból jött, s már el is indult visszafelé.
– Merre indult? – kérdezte a kereskedő.
Az asszony megmutatta, hogy merre. A kereskedő nekiiramodott, hogy utolérje a mennyből jött embert.
A gazda meghallotta a lábdobogást meg a szuszogást maga mögött. Mindjárt tudta, hogy csak a kereskedő lehet. Gyorsan bement az erdőbe, egy fához kötötte a szürke lovat, messzi az országúttól, hogy a kereskedő meg ne láthassa. Maga kiment az országúthoz, ott állott egy ferde törzsű fa. A gazda nekidőlt, mintha támasztaná.
A kereskedő odament hozzá, és megkérdezte:
– Nem látott erre egy embert egy szürke ló hátán?
Mondta a gazda, hogy látta az embert a szürke lóval. Nemrég haladt el.
– No – rikkantott a kereskedő -, akkor megyek, és kitekerem a nyakát.
– Meg ne próbálja – intette a gazda -, mert az az ember olyan erős, hogy magát kettébe hajtja, s megeszi, mint a lángost. Az az ember csak egyetlenegy valakitől fél a világon. Az a valaki pedig én vagyok. Ezért is nem mert itt letáborozni.
– Száz aranyat adok magának – mondta a kereskedő -, csak menjen utána, verje meg, s hozza vissza a szürke lovat meg ami a lovon van, mert azt mind tőlem lopta.
– Nem mehetek – válaszolt a gazda. – Nem látja, hogy ezt a fát támasztom? Ha eleresztem, azon nyomban összedől a házam, s belevész apám, anyám, tizenkét testvérem.
– Majd én tartom maga helyett – ajánlkozott a kereskedő -, csak menjen utána.
A gazda még egy darabig húzódozott, de mikor a kereskedő leszámolt száz aranyat a tenyerébe, s mégannyit ígért, ha a lovat meg a csomagot visszahozza, azt mondta:
– Nem bánom, elmegyek érte.
A kereskedő odaállott a helyébe, a vállát nekivetette a fának, s támasztotta, támasztotta.
A gazda ezalatt bement az erdőbe, felült a szürke lóra, s szép nyugodtan hazalovagolt. Odahaza így szólt a feleségéhez:
– Hazajöttem, mert nálad bolondabbakra találtam. Nem is egyre, hanem kettőre. A búza árát meghoztam, a bundádat visszaszereztem, ráadás is van: ez a szürke ló, meg ami enni-innivalót találsz az átalvetőben.
Azzal leültek, s hozzáláttak a libasülthöz.
A kereskedő még várt egy darabig, de aztán, hogy az ember nem jött vissza, kiugrott a fa alól, nem támasztotta többé. Azt hitte, eldől. Hogy nem dőlt el, mindjárt tudta, hogy lóvá tették.
Aki nem hiszi, járjon utána!