Fakó lovon léptet,
dünnyög, dudorászgat.
Számbaveszi minden
kincsét a határnak.

Megnézi a krumplit,
a tengeri táblát:
messziről meglátszik,
ha jól megkapálták.

Aztán gyalogosan
a kertekhez kószál:
leng utána egy-egy
ezüstfehér hajszál.

S amint megy, a fákról
alma, dió, körte,
szilva, barack pottyan
elébe a földre.

Nézelődik az ősz
– mert ki más is volna -,
nézi mi lenne még
végezni valója.

S amint nézelődik,
lát egy vetőgépet,
és nekilát mindjárt
a búzavetésnek.