Mészöly Miklós: Hovámész

Hovámész
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]

Élt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Semmi egyebük nem volt, csak a düledező házuk, egy kajla tehenük, egy sánta kutyájuk, egy néma libájuk — és ráadásul, egyetlenegy szem kisfiúk.

Ez a kisfiú már fióka korában azzal szórakozott, hogy amit meglátott, akivel összetalálkozott, attól mindjárt megkérdezte: — Mit csinálsz? Hová mész?

Nem is hívták se Jánoskának, se Péterkének, hanem elnevezték Hovámésznek.

Hovámész pedig szüntelen kérdezősködött. Hová megy a felhő? hová a dongó? hová a hangya? hová a koldus? hová a szél? S mind mit csinál?

Hovámész mindent akart tudni.

Egyszer az történt, hogy egyedül maradt otthon a házban. Nagyon unatkozott, jobb híján kiment hát az istállóba és megfogta a kajla tehén farkát, amint éppen kifelé igyekezett az ajtón.

— Hová mész, te tehén? — kérdezte tőle.

— Búú-búú, ide a közeibe, ki a legelőre — hangzott a válasz.

— És mit csinálsz a legelőn?

— Búú-búú, legelek, hogy legyen friss tejetek.

Hovámésznek tetszett a dolog. Elhatározta, hogy megy

ő is a tehénnel. A legelőn még úgysem járt, legalább most megtapasztalja. De alig értek az udvar közepére, belebotlott a sánta kutyába.

— Hová mész, te sánta kutya? — kérdezte attól is.

— Vau, vau, nem messze, csak ide a hátsó kertbe — mondta a kutya.

— És mit csinálsz a hátsó kertben?

— Vau, vau, megnézem, lopják-e a gyümölcsöt.

Hát azt csakugyan meg kell nézni, gondolta Hovámész. És úgy döntött, hogy megy ő is a kutyával.

Már éppen a gémeskútnál jártak, mikor elibük totyogott a néma liba. Olyan nyugalmasan billegett, mint az öregharang nyelve. Hovámész azt se mondta: félkalap, mindjárt a libához ügetett:

— Hová mész, te néma liba? — kiáltott rá.

A liba tátogott-hápogott csak, persze, szólni nem szólt. Hovámész megmérgesedett. Még hogy őneki valaki ne válaszoljon? — ilyen még nem esett meg.

És újra rádörrent. A liba ekkor se válaszolt.

Hanem valami más szólalt meg helyette. Egyszerre surrogás- burrogás hallatszott, elöl is, hátul is, fönt is, lent is, mintha seregnyi madár közeledne. De madár egy sem volt sehol.

A szél támadt föl hirtelen, az kavarta a port a háta mögött. Először az udvaron szántott végig, aztán odasiklott a düledező házhoz, fürgén felugrott az ereszre és egy szempillantás alatt leemelte a zsúptetőt.

Hovámész rögtön faképnél hagyta a tátogó libát és a zsúptetőt kezdte szólongatni:

— Hé, hé, megállj! Hová mész, zsúptető?

De tudta is az, hová megy? Csak nyöszörgött, jajgatott kétségbeesetten, mint a vénasszony, akinek a kontyát tépik.

— Hát ha nem tudod, majd megtudom én!

Azzal uzsgyi, futott, ahogy bírt, rohant a tető után, neki a világnak.

A széllel azonban nem tudott versenyre kelni.

Ameddig az udvaruk fölött cikázott, addig még csak- csak szaladt a nyomában, de aztán! Mint a fecske, úgy szállt a tető egyre magasabbra. Csoda, hogy a kémény le nem pottyant róla.

Hovámész mérgesen fenyegette a szökevényt — míg csak jobban körül nem nézett. Akkor egyszeribe megvigasztalódott. A házuktól nem messze, a bokros árokparton, egy tölgyfa baktatott, súlyosan döndülő, nyugodt lépésekkel. Amerre elhaladt, a fák félrehajoltak útjából, a füvek suhogva lapultak a földre.

Hovámész először nagyra nyitotta a szemét — aztán, mint a nyúl, rohanni kezdett a tölgyfa után.

Megállj! Megállj! — kiáltozott. — Csak egy szóra állj meg!

A tölgyfának nem került semmibe a dolog, megállt és lehajolt a kíváncsi legényke fölé.

— Hát te miféle bolha vagy? — kérdezte. — Honnét pattantál ide?

— Én otthonról, de már nagyon untam magam — mondta Hovámész. — S te hová mész, tölgyfa?

— Én csak ide, a szakadékon túlra, látogatóba.

— És mit csinálsz ott túl a szakadékon?

— Én biz a’ örvendezni megyek. Még a múlt őszön odasodorta a szél az egyik makkocskámat és született belőle egy kicsi unokám. Őt látogatom meg.

Hovámésznek felcsillant a szeme. Mi lenne, ha ő is megtekintené a tölgyfa-unokát? Hiszen gyerekforma az is, akárcsak ő, bizonyára jól megértenék egymást. Könyörögni kezdett.

— Vigyél magaddal, tölgyfa . .. csak egy kicsit vigyél.

A tölgyfa elmosolyodott, aztán így dörmögött:

— No gyere, nem bánom, mássz föl a törzsemre. De ügyelj ám, mert sok a fészek rajtam és minden fióka alszik. Ha csak egyet felébresztesz, mind csipogni kezd és meghallja a vércse!

Hovámész megígérte, hogy meg se mukkan, még ha hangyák másznak a nadrágjába, akkor se. És kényelmesen el- vackolódott az egyik ág tövén.

A tölgyfa ment, mendegélt, néha aprókat lépett, néha öleseket, néha dünnyögött magában, néha brummogott. Így csak eltelt az idő valahogy.

Hovámész üldögélt a fán, nagyon jól érezte magát. De egyszer csak tátva maradt a szája.

Alig egy kőhajításnyira tőlük, egy rettenetesen hosszú országutat vett észre. S ez az országút egyenesen a nagy hegy csúcsára kanyargóit, ami fölött az ég kéklett — de hogy a hegy mögött mi lapult, azt nem lehetett tudni.

Mint a kukac, fúrni kezdte a kíváncsiság: mi lehet ott?

Már épp a földre akart ugrani, mikor hirtelen megcsúszott és ijedtében egy ágba kapaszkodott. Csak ekkor vette észre, hogy az ág végében egy kicsi madárfészek lapul.

Egy perc nem sok, már az egész fa zengett a keserves csipogástól. Ügy ríttak, mintha máris vinné őket a vércse. Pedig az csak most közeledett! Jött a magasból, vijjogva lecsapott — a tölgyfa alig tudta elhessegetni.

Csak éppen Hovámésznek üthette a nyomát. Rég ott szaladt az már az országúton, hogy megnézze: mi van a hegy mögött? Amint szaladt, szuszogott — egyszer csak megpillantott egy poroszkáló szekeret.

Hovámész mindjárt megfeledkezett a hegyről, megfordult és a szekér után loholt.

— Megáll, megállj, szekér! Csak egy szóra állj meg!

S a szekér csakugyan megállt.

De mekkora volt a meglepetése, mikor a szekéren tulaj- ion édesanyját meg édesapját találta!

— Hová mentek? — kérdezte azoktól is.

— Bizony, mi hazafelé — mondta az édesapja és a kíváncsi legénykét menten fülön csípte. — Hanem most azt mondd: te hogy kerültél ide? hol jártál? mit láttál?

De Hovámész semmi okosat nem tudott válaszolni.

Egyszeriben rájött, hogy haszontalanul bolyongott a világban. Hiszen folyton csak azt kérdezte: hová mész? hová mész? — de a végén mindenkit faképnél hagyott. így aztán sose tudott meg semmit. Se azt, hogy mi lett az állatokkal otthon, se azt, hogy hová szökött a zsúptető. De leginkább azt bánta, hogy nem látogatta meg a tölgyfaunokát.

S akkor megfogadta, hogy azontúl nemcsak kérdezősködni fog, hanem türelmesen végére jár mindennek, amit csak a világban tapasztal.