Hol, hol nem, élt egyszer egy öregember. Ennek az öregembernek semmije sem volt kicsi fián meg a szamarán kívül. Egy nap az öregember arra ébredt, hogy a kamra üres, a padlás üres, a pince üres. Sehol semmi, hogy bár egy falást ehetnének.

Gondolkodott az öregember, hogy most mitévő legyen. Addig-addig gondolkodott, amíg rájött, hogy mást nem tehet, vásárra hajtja a szamarat. A vásáron a szamarat eladja, az árából pedig vesz kenyeret és szalonnát.

Ahogy ezt elgondolta, mindjárt rá is dobta a kötőféket a szamárra. Intett kicsi fiának, hogy jöjjön az is. Azzal megindultak a város felé. Elöl a szamár, utána az öregember, őutána pedig a kicsi fiú.

Mentek szép csendesen az országúton. Kétoldalt az országút mellett szántóföldek terültek el, a földeken emberek dolgoztak. Mikor meglátták őket, az emberek kacagni kezdtek.

– Min kacagtok, emberek? – kérdezte az öreg.

Mire az emberek így feleltek:

– Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy! Ott a szamár, miért hagyod, hogy a gyerek gyalog gyötrődjék? Arra való a szamár, ültesd rá a fiad.

– Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öregember. Hogy hibáját jóvátegye, fölkapta a fiát, s ráültette a szamár hátára.

Mentek tovább az országúton. Egyszer csak megint hallja, hogy az emberek kacagnak.

– Min kacagtok, emberek? – kérdezte az öreg.

– Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy. Fiadat ülteted a szamár hátára. Te pedig vénember létedre gyalog baktatsz mellette.

– Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, leszállította a fiát a szamár hátáról, a helyébe pedig ő maga ült.

Mentek tovább az országúton. De sokáig nem mehettek békességben. Egyszer csak hallják, hogy az emberek morgolódnak.

– Min morgolódtok emberek? – kérdezte az öreg.

– Már hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, amit látunk. Magad szamárháton ülsz. Azt a gyönge gyermeket meg hagyod a porban botorkálni. Szégyellheted magad, hogy vénségedre idáig jutottál az embertelenségben.

– Csakugyan igazatok van – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, kapta a gyereket, s felültette maga mögé a szamár hátára.

Mentek tovább az országúton. Sokáig most sem mehettek békességben. Hallják, hogy az emberek megint morgolódnak.

– Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg.

– Hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, hogy vénségedre sem jött meg az eszed. Hát nem tudod, hogy a szamár hátán csak egyetlen embernek van hely? Kettőnek nem. Hát azt akarod, hogy a szegény pára kiszenvedjen a kettős teher alatt?

– Alighanem igazatok van – felelt az öreg. Hogy a hibáját jóvátegye, mindjárt leugrott a szamárról, s intett a fiának, hogy ugorjon le ő is. Igen ám, de akkor eszébe jutott, hogy ezt csinálták, és így se tetszett az embereknek.

Gondolkozott az öreg, törte a fejét, mitévő legyen, hogy az emberek tetszését megnyerje. Ha egyikük sem ül a szamáron – nem jó. Ha a gyerek ül rajta – az sem jó. Ha ő maga ül rajta – nem jó az sem. Ha meg mindketten rajta ülnek – az sem jó.

Mikor idáig ért a gondolkodásban, az öreg a fejére ütött:

– Most már tudom, mi kell nekik.

Azzal a földre döntötte a szamarat. Összekötötte a két első lábát, össze a két másodikat. Keresett egy rudat, átdugta a kötélen, a rúd egyik felét ő fogta meg, a másikat a fia kezébe nyomta. Azzal cipelni kezdték a rúdon a szamarat.

– No, ez már csak jó lesz – mondta az öreg. De bizony nem volt jó. Mert alig indultak meg, kacagni kezdtek az emberek a szántóföldeken. De úgy kacagtak, hogy dülöngőztek bele, még a könnyük is kicsordult.

Elhagyta erre a béketűrés az öregembert.

– Min kacagtok, emberek? – kérdezte nagy dühösen.

– Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek. – Hisz két ilyen bolondot még sohasem láttunk. Ahelyett hogy a hátára ülnétek, ti cipelitek a szamarat? Ki hallott ilyet?

Megmérgesedett erre az öreg, s kiabálni kezdett:

– Az ördög győzi a kedvetekre cselekedni! Ha ezt tesszük – az a baj. Ha azt tesszük – az. Akárhogyan teszünk, sehogyan sem jó.

Hogy a mérgén könnyítsen, fogta az öreg a rudat, s egyetlen ütéssel agyoncsapta a szamarat. Azzal a fiával egyetemben megindult hazafelé, boldogan, hogy a szamártól megmenekült. De nem sokáig jutott, máris kacagás ütötte meg a fülét. Megfordult s visszakiabált:

– Min kacagtok, emberek?

– Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek -, amikor nagyobb bolondot nálad még nem hordott hátán a föld. Itt hagyod azt a jó kövér szamarat, kutyák, hollók prédájául. De mi nem hagyjuk. Éhesek vagyunk magunk is, megsütjük, s elköltjük jó étvággyal.

Megvakarta a fejét az öreg:

– Csakugyan bolond vagyok – vallotta be töredelmesen. Hiszen épp azért hajtottam el a szamarat, mert éhesek voltunk, én is, a fiam is.

– No – mondták az emberek -, ha éhesek vagytok, gyertek ide, jut nektek is a szamárból.

Jutott is. Jóllakott az öreg, jóllakott a fia. Szusszanni is alig bírtak, úgy megtömték a hasukat. A boldogult szamárból pedig csak a csontok maradtak meg.

Mikor esteledett, az öreg meg a fia megindult hazafelé. Egyszer csak megszólalt az öreg.

– No, fiam, ez a nap nem volt haszontalan nap.

– Miért nem volt haszontalan? – kérdezte a fiú.

– Azért, fiam – felelt az apa -, mert szamarunk ugyan már nincs. De jóllaktunk, s végre az embereknek is kedvükre tettünk. Azt pedig magad is tapasztalhattad, hogy ez nem könnyű dolog.