Skip to content

Benedek Elek: Haragszik-e, gazduram?

    Haragszik-e gazduram? mese

    Volt egyszer egy gazdaember, annak egy felesége. Egy gyermekük sem volt, s olyan gazdagok voltak, hogy azt sem tudták, mijük van. No, nem csuda, ha gazdagok voltak. Fösvény volt a gazda is, fösvény az asszony is, különösen az asszony. Még azt sem engedte az urának, hogy szolgát fogadjon. Minden dolgot a gazda végzett: szántott, vetett, aratott, csépelt.

    Azt mondja egyszer a gazda a feleségének:

    – Feleség, ezt én tovább így nem győzöm, rúdra kerül a bőröm. Elmegyek, s szolgát fogadok.

    – Jól van – mondja az asszony -, nem bánom, fogadjon kend szolgát, csak azt előre megmondom, hogy János nevűt valahogy ne fogadjon, mert tudja kend, hogy a János nevű embereket nem szeretem.

    Elmegy a gazda, s amint megy az úton, találkozik egy legénnyel.

    Kérdi a legényt: – Hová, merre, öcsém, nem állanál-e be hozzám szolgálatba?

    – Beállok biz én, mert éppen szolgálatot keresek – mondja a legény.

    – Hát hogy hínak? – kérdi a gazda.

    – Jánosnak, szolgálatjára.

    – Jaj, fiam, akkor nem fogadhatlak, mert a feleségem a világból kikerget, ha János nevű szolgát fogadok.

    – Továbbmegy a gazda, találkozik egy másik legénnyel, fel akarja fogadni, hát annak is János a neve.

    Otthagyja azt is, hogy megy tovább, találkozik harmadikkal, negyedikkel, ötödikkel, mind ügyes, derék legénynek látszott, de valamennyinek János volt a neve.

    „No – mondja a gazda magában -, még csak eggyel találkozzam, legyen a neve János, nem bánom, én megfogadom, aztán lássam, mit csinál a feleségem!” Hát az éppen úgy is lett. Találkozik a hatodik legénnyel, annak is János volt a neve. Isten neki, felfogadja, kezet csapnak.

    Kérdi a gazda: – Hát mi bért kívánsz, fiam?

    – Nem kívánok én semmit – mondja a legény.

    – Csak kössünk egyezséget, hogy amelyik kettőnk közül megharagszik a másikra, az a másik szíjat hasíthasson annak a hátából.

    Mondám, hogy fösvény ember volt a gazda, jó szívvel ráállott az egyezségre, s gondolta, hogy a felesége is majd örül, mert az még nálánál is fösvényebb volt.

    Hazamegy a gazda a legénnyel, s az volt az asszonynak az első kérdése:

    – Mi a neve? – Ezt bizony, feleség, Jánosnak híjják. Hej, megharagszik az asszony, felkapja a seprűt.

    – Kitakarodjék kend a házamból, vigye a szolgáját!

    – Feleség, ne bolondozz – mondja a gazda -, becsületes legény ez, ha János is a neve.

    Egy krajcár nem sok, annyi bért sem kíván. Bezzeg hogy mindjárt tetszett az asszonynak a legény. Másnap reggel mondja a gazda a legénynek:

    – Fogj be négy ökröt, János, s menj az erdőbe fáért.

    Nesze, itt van egy kenyér meg egy sajt, vidd magaddal a kutyát is, lakjál jól a kenyérből s a sajtból, tartsd jól a kutyát is, de a kenyeret is, a sajtot is hozd egészen haza. Menj arra, amerre a kutya megy. Ahol az erdőn megáll, ott kell fát vágni.

    – Befogja János a négy ökröt, megy mindenütt a kutya után.

    Az erdőn, ahol a kutya megállott, megállította ő is az ökröket, fát vágott, jól megrakta a szekeret, aztán letelepedett a fa alá, s elévette a kenyeret meg a sajtot. A kenyéren is meg a sajton is egy jó nagy lyukat vágott, kenyérnek is, sajtnak is a belét megette, azután a haját mindkettőnek szépen visszatette, s a kutyának egy falat nem sok, annyit sem adott.

    Azzal szépen elindult hazafelé. Beérnek a faluba, a kutya ment mindenütt elöl, érnek a kapu elé, de a kutya nem várta, amíg a kaput kinyitják, hanem átugrott rajta. Mondja János magában: „A gazdám azt mondta, hogy mindenütt a kutyám után menjek, hát én most hogy hajtsam át ezeket az ökröket a kapu felett?”

    Rittyegtet az ostorával, üti-vágja, biztatja az ökröket, de bizony azok nem tudtak általmenni a kapun. Fogja János a fejszét, darabokra vagdalja az ökröket, a szekeret, a fákat, s azon módúlag keresztülhajigálja a kapun, be az udvarba. Jön ki a gazda, látja, hogy mit csinált János, elfutja a méreg s a bosszúság.

    – Mit tettél, te gazember?! – Azt, mit gazduram parancsolt. Mindenütt a kutya után jöttem. A kutya keresztülszökött a kapun, de az ökröket hiába biztattam, nem tudtak utánaszökni, hát a kutya után hajigáltam. De talán bizony haragszik, gazduram?

    – Dehogy haragszom, dehogy haragszom, most vagyok a legjobb kedvemben. No, ez így eltelék, jő a vasárnap. A gazda s a felesége megy a templomba, Jánost otthon hagyják, s a gazda meghagyja neki, hogy menjen a juhakolba, s amelyik juh először rátekint, azt ölje s nyúzza meg, főzzön jó paprikást.

    Visszakiáltott az asszony: – Te János, aztán tégy belé sárgarépát s petrezselymet is! Kimegy János a juhakolba, s hát egy juh sem néz rá. Kap egy botot, elkezdi dögönyözni a juhokat, s amennyi volt, egyszeriben mind ránézett.

    No bizony, ha egyszerre néztek rá, megölte valamennyit. Egyet megnyúzott, a húsát bográcsba tette, s főzte a paprikást. Egyszerre csak eszébe jut, hogy sárgarépa meg petrezselyem is kell a húshoz. Az ám, a gazda az egyik kutyáját Sárgarépának, a másikat Petrezselyemnek hívta. Fogta magát a legény, megnyúzta a kutyákat is, s a húsukat beleaprította a juhhús közé. Hazajön a gazda s a felesége, az asszony kitálalja a paprikást, leülnek az asztal mellé, elkezdenek falatozni.

    Híjja a gazda Jánost: – Gyere, János, egyél te is!

    – Csak egyék isten hírével, gazduram, én már a magamét elvégeztem. Úgyis sok a dolgom.

    – Ugyan mi dolgod lehet vasárnap?

    – Hej, van nekem elég! Leszúrtam a juhokat mind, s most meg kell nyúznom.

    – Mit beszélsz, he?!

    – Hát a gazduram azt mondta, hogy amelyik juh először rám pillant, szúrjam le, s nyúzzam meg. Mind egyszerre néztek rám, én hát mind leszúrtam, s most majd meg is nyúzom. De talán bizony, haragszik is, gazduram?

    – Dehogy haragszom, sohasem voltam még ilyen jó kedvemben. Hanem, úgy tetszik nekem, János, hogy sárgarépát s petrezselymet mégsem tettél a paprikásba.

    – Bizony tettem én – mondja János.

    – Megöltem a Sárgarépát meg a Petrezselymet, ott a húsa a bográcsban.

    – Jaj, istenem, istenem – óbégatott az asszony -, ez az istentelen legény mindenünkből kiforgat! Kikergesse kend a házamból, mert különben kendnek sem lesz itt maradása!

    – Ne félj, feleség, ki is kergetem.

    – Talán bizony haragszik, gazduram?

    Megijedt a gazda, eszibe jutott, hogy mi következik a haragjára, s mondta csendesen:

    – Dehogy haragszom, dehogy haragszom, sohasem voltam még ilyen virágos kedvemben. Azzal János kiment, hogy megnyúzza a juhokat. Az asszony meg kesergett, zsörtölődött.

    – Lássa, lássa, úgy-e, megmondtam, hogy János nevű szolgát ne fogadjon! Most már mit csináljunk? Mire az esztendeje kitelik, minket is elpusztít. Mit csináljunk? Azt egyezik, hogy elhagyják a tulajdon házukat, s világgá mennek.

    Éjnek idején, mikor János alszik, megszöknek. Ami cókmókot elvihetnek, elvisznek. Maradjon az a nagy gazdagság ennek az akasztófáravaló legénynek. Össze is szednek nagy hirtelen, amit lehetett: kenyeret, szalonnát, egy s más eleséget, ruházatot, bekötik a zsákba, aztán este szépen lefeküsznek, s éjjel szépen megszöknek.

    Hanem János észrevette a készülődést, s este, mikor a gazda meg a felesége kicsit elszenderedett, a zsákot kiürítette, s szépen belebújt. Fölkelt éjjel a gazda s a felesége, a gazda a hátára veti a zsákot, s elmennek világgá. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s egyszer egy patakhoz értek. Nem volt híd a patakon, úgy kellett keresztülgázolni.

    A gazda hátáról lelógott a zsák, s a vízbe belemártódott. Nem tetszett ez Jánosnak. Volt nála egy gombostű, s azzal elkezdette szurkálni a gazdáját. – Ejnye, gyilkos teremtette – zsörtölődött a gazda -, minek tettél tűt a zsákba?! – Nem tettem én – mondja az asszony. – Bizonyosan a kendőmben maradott egy tű. Na, keresztülmennek a patakon, még egy kicsit mennek, mendegélnek, aztán egy helyen letelepednek, hogy majd falatoznak.

    Nyúl a gazda a zsákba, hogy kivegye a kenyeret, s hát kiugrik belőle János.

    – Jézus Mária, szentlélek, hát te itt vagy?!

    – Én itt, gazduram, mert a jó szolga nem hagyja el a gazdáját. De talán bizony haragszik, gazduram?

    – Dehogy haragszom, dehogy haragszom. Sohasem volt ilyen tulipiros kedvem világon való életemben. Na, mentek hárman. Mit tehettek egyebet, nem tudtak szabadulni Jánostól. Addig mentek, mendegéltek, amíg éppen az Óperenciás-tenger partjára értek.

    Ott letelepednek, tüzet csinálnak, s elküldik Jánost, hogy keressen tűzre való fát. Amíg János odajárt, elkezdettek tanakodni, hogy s mint tudnának megszabadulni tőle.

    – Hiába mesterkedünk, feleség – mondta a gazda -, meg nem szabadulunk ettől a kötélrevalótól. – Dehogynem – mondta az asszony.

    – Majd megmutatom én kendnek, hogy van nekem eszem. Majd este, ha lefekszünk, lábbal a tenger felé fekszünk, Jánost a lábunkhoz fektetjük, s éjjel, mikor alszik, belerúgjuk a tengerbe. Visszajő János a fával, a gazda s a felesége lefekszik lábbal a tenger felé, s mondják Jánosnak, hogy feküdjék a lábukhoz. „Ehe – mondta magában János -, tudom már, hogy miben mesterkedtek!” De nem szólt semmit. S úgy feküdt le, ahogy a gazdája mondta. De a szemét világért le nem hunyta.

    Kérdezte a gazda mindegyre:

    – Aluszol-e, János?

    – Nem aluszom, gazduram.

    Őrzöm kigyelmeteket, nehogy ellopják. Addig vártak, hogy János elaludjék, hogy mind a ketten szépen elaludtak. János meg ébren maradott. Hanem egyszer éjjel az asszony felébredt, egy kicsit félre ment, s hopp! Jánosnak sem kellett egyéb, lefeküdt a gazda mellé. Aközben visszajött az asszony, s álmos fejjel lefeküdt a János helyére, s ott mindjárt el is aludott.

    Csak éppen ezt várta János, oldalba lökte a gazdát.

    – Hallá-e, ébredjen, János már alszik, rúgja a tengerbe. Nekihuzakodik a gazda, s belerúgja a feleségét a tengerbe. Arra felszökik János, nagyot kacag. Talpra ugrik a gazda is, hallja a felesége sivítását.

    – Mit tettél, te gazember?!

    – Én, gazduram, nem tettem semmit. Uccu! utána a gazda a feleségének, beleugrik a tengerbe, kihúzza nagy nehezen.

    Akkor szalad Jánosnak:

    – No most, te kötélrevaló, megöllek! – Talán bizony haragszik, gazduram? Tartsa a hátát! S elévette a fehérvári bicskáját, hogy szíjat hasítson a gazdája hátából.

    – Mondja még egyszer, haragszik-e, gazduram?

    Megjuhászodott a gazda, s mondta:

    – Dehogy haragszom, dehogy haragszom, lelkem, édes fiam, sohasem voltam ilyen jó kedvemben! Ha a gazda haragudott volna, János a hátából szíjat hasított volna. Ha János a gazda hátából szíjat hasított volna, az én mesém is tovább tartott volna. Holnap János legyen a ti vendégetek!

    Pin It on Pinterest