Egyszer Mátyás királynak a Hortobágyon át vitt az útja. Este volt már. Látta a király, hogy egy tűz mellett juhászok tesznek-vesznek. Éppen a vacsorát készítették egy nagy bográcsban. Lebbencslevest főztek. Pergelték a szalonnát, a hagymát, megpaprikázták, felöntötték, majd száraztésztát tettek bele.
Jó szaga volt az ételnek. Mátyás éhes is volt. Fel s alá járt a nyeldeklője. Gondolta, meghívatja magát vacsorára.
Közelebb lépett hát: – Adjon isten, jó estét! –
Adjon isten, neked is, atyámfia! Mi járatban vagy? – kérdezte a juhos gazda.
– Mátyás deák vagyok, szolgálat után járok. Igen megéheztem, adnának-e valami ennivalót? Megfizetném tisztességgel.
– Szívesen látunk a bográcsunknál. A fizetséggel meg ne gondolj semmit, deák úr!
Jut is, marad is. Elkészült a lebbencs, szépen eszegetni kezdtek. Fakanállal meregették a finom levest. Egyszer valami megtetszett Mátyásnak a bogrács másik oldalán, éppen Gergő juhász, a juhos gazda felőli oldalon.
Mindjárt odakotort a kanalával. Gergő juhász abban a minutumban, jó nagyot koppantott a kezére a fakanalával.
Rá is szólt a királyra: – Magad elől kanalazz, édes fiam, ne máshonnan!
Mátyás király nem szólt semmit. Gondolta, ezt még visszaadja a juhásznak. Elköltötték a vacsorát s nyugovóra tértek. Mátyás királynak is igazítottak egy kis vackot a szárnyék oldalánál. Reggel a király továbbállt egy házzal.
Egy nap Gergő juhász levelet kapott Budáról. Ekkor, s ekkor a király vendégséget csinál. Úgy készüljön, hogy azon a napon a király hintót küld érte, s viszik őt is a vendégségbe. Na, töprengett szegény Gergő juhász, hogy mi üthetett őfelségébe.
– Éppen én hiányzom onnan a sok cifra nép közül, amelyik ott Budán lebzsel? De hát ő a király, ő tudja! – gondolta Gergő juhász. A nevezett napon megállt egy fényes hintó a pusztán, Gergő juhászt keresték. – Na, ennek fele se tréfa, menni köll! – gondolta a juhász.
Magára kapta a cifra szűrét, s felkapaszkodott a hintóba. Budán már állt a vigasság. Mátyás király mindjárt meglátta a juhászt, de úgy tett, mintha soha nem látta volna.
A juhász meg, most, hogy így közelről láthatta a királyt, rémületbe esett:
– Akármi legyek, ha nem ennek sóztam a kezére odahaza! Eljött az ebéd ideje. Az asztalhoz tessékelték a vendégeket.
Azt mondta Mátyás: – Eb, aki a levesét meg nem eszi! Az urak kanalazni kezdtek. Gergő juhász akkor vette észre, hogy az ő tányérja mellé nem tettek kanalat.
Azt gondolta, az asztali szolga megfeledkezett róla. Nem akarta, hogy valakit miatta megbüntessenek, hát nem szólt senkinek. Persze a dolog úgy volt, hogy Mátyás adta ki parancsba, ne adjanak Gergő juhásznak kanalat.
Egy kicsit megtréfálja az öreget, amiért a kezére koppintott ott a Hortobágyon.Gergő juhász egy darabig tanácstalanul pislogott, mint béka a kocsonyában, aztán a bicskájával lemetszette egy kenyér gyürkéjét, kicsippentette a belét, s azzal kanalazta ki a levest:Amikor a levese elfogyott, ő is felkiáltott: – Eb, aki a kanalát meg nem eszi! – azzal a jó puhára ázott kenyérhajat megfalatozta. Jót nevetett Mátyás király Gergő juhász tréfáján. Ebéd után bőségesen megajándékozta, s úgy bocsátotta haza a Hortobágyra.